„Hercule Poirot, a Belgian detective who became internationally famous, has died in England. His age was unknown."
Így kezdődik az a nekrológ, amely a The New York Times 1975. augusztus 6. számának címoldalán jelent meg. Az újságírói poén - ma úgy mondanánk: médiahack – nem volt véletlen. Ugyanis sokan, nagyon sokan hitték azt a világon, hogy a híres detektív létező személy és így „halálhírét" is elhitték.
A rangos lap nem véletlenül hozta le éppen ekkor a nagy „hírt", ugyanis aznap reggel nyitották ki azt a trezort egy londoni bankban, amely a híres krimi írónő, Agatha Christie 1940-ben írt kéziratát rejtette. Az eseményen jelen volt az írónő is, aki így 35 év után találkozott ismét saját művével. Ebben az általa teremtett karakter, Poirot detektív életét zárta le (Függöny).
De miért kelthetett ekkora visszhangot egy lektűr, még ha igényes is? Miért sugározzák ma is zsinórban a tévécsatornák? Miért képes újra és újra leültetni a képernyők/monitorok/kijelzők elé a fiatalabb korosztályokat ez a szellemi állakozás?
Az egyik magyarázat, hogy újabban nem születnek Agatha Christie formátumú írók, így karakterek sem. Más lett a világ, az a polgári réteg és kultúra, amely a 20. század elejét-közepét jellemezte, le és eltűnőben. Egyre lejjebb kerül a mérce és ez igaz a szórakoztató műfajra is.
A gyors a tempó felszínes tartalmakat szül, nincs idő szelektálni az értékes-értéktelen hatások tengerében. Így aztán a kritika is gyengül, egy idő után a silány elhiszi magáról, hogy mértékadó. Az internet átszabta világunkat, az új vizualitás és hordozóeszközei, elsősorban az okostelefonok, bármit elbír, bármit értékké emelhet sulykoló propagandával.
Márpedig a nézőnek – a kisembernek – igenis igénye van a mívességre. Szeretne olyanná lenni, mint a csövön látott hősei: bátorság, erényesség, igazságosság, okosság. Poirot detektív azonban még ennél is több. Ez mai vonzerejének egyik fundamentuma.
Ő az, aki méltósággal viseli a burkolt sértésnek szánt „lefranciázást", tudva, hogy az neki, mint idegennek szól és azt is tudva, hogy ez egy emberi jellemhiba. Ő, a lefranciázott belga aztán mindenki győzedelmeskedik, hiszen szürke kis agysejtjeivel a legkörmönfontabb bűnözőket is leleplezi. Jó jött ez a karakter az írónak, hiszen rámutathatott a felsőbb körök sznobságára, alig leplezett idegengyűlöletére, vagy inkább ostobaságára.
Telitalálat maga a figura és környezete. Utóbbit a londoni Florin Court hotelben találjuk, ahol a filmsorozat is játszódik (a könyvben Whitehaven Mansions néven szerepel). Lényegesebb, hogy kit találtak meg a főszerepre. Több kísérlet után rányúltak a nyerő ászra, David Suchet színészre. De eltalálták a társak, Hastings kapitány (Hugh Fraser) és Miss Lemon (Pauline Moran) figuráját is.
„Poirot-nak nincs szüksége semmilyen speciális segédeszközre a nyomozásaihoz, csupán egyetlen lényeges, de annál nélkülözhetetlenebb dologra, a kis szürke agysejtecskéire. Munkáihoz ugyanis rend és rendszer szükségeltetik", mondta Suchet, aki mindent kihozott szerepéből.
Az általa alakított nyomozó allergiás a koszra, nem lép pocsolyába, külön nyíró-eszközei vannak falatnyi bajusza karbantartására, peckesen jár és főnemesi fogadáson éppen olyan elegáns, mint egy külvárosi lebujban.
David Suchet olyan jól elkapta a Christie-regény hangulatát, hogy az utolsó forgatáson társa, Moran színésznő szinte az égbe emelte: „Azt hiszem, egy évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy bárki újra megformálja majd Poirot-ot, mert David Suchet olyan mély benyomást tett a nézőkre, hogy teljesen összeforrt az arca a szereppel".
Poirot népszerűségének azonban van egy másik vonulata is. Ez pedig a 21. század felszínes tömegkultúrájának polgári kritikája. A belga detektív nem csak kiváló detektív, életmódja is példamutató.
Sokoldalúan művelt ember: színházba, operába jár, nyelveket beszél, igényesen öltözködik. Stílusa, életmódja, hagyomány tisztelete azé a polgáré, akit nem tud kilóra megvenni a hatalom. Sőt, képes neki ellentmondani és nem megfélemlíthető.
Micsoda erények ezek manapság!
Jó lenne olyannak lenni, mint ez a Poirot – sóhajt a kisember a képcső előtt és húz egyet a belgának mondott, de kétségkívül balkáni söréből. Jó lenne túllépni ezeken a kifinomult, jogi mezt öltött, ilyen-olyan nemzeti tolvajokon, haszonlesőkön, útszéli prédikátorokon. Akikre már nem hat a valóság, nem hat Poirot intő humora, finom utalása: „Hastings,Hastings, magát nem az agyáért tartom".
A Poirot-sorozat 72 részt élt meg, 2014-ben forgatták az utolsó epizódot. Mivel a cselekmény keretbe zárt, ezért nem bővíthető és nem is folytatható. Az a bizonyos nekrológ a Times-ban tehát a jövőbe látott, amikor arra utalt: Poirot „halála" végleges és visszavonhatatlan.
Mint ahogy azé a világé is, amelyben (írója) élt. Amit Hastings kapitányhoz írt utolsó levelében így jellemzett: „Ég áldja cher ami... Szép idők voltak. Igen, szép idők voltak..."
