Nagy napjait éli idén a hazai filmgyártás: éppen 120 éve, 1901. április 30-án mutatták be az első magyar mozgóképet az Uránia Tudományos Színházban. Mégpedig erősen szombathelyi vonatkozással, hiszen a film egyik főszereplője az itt született díva, kora erotikus szimbóluma, Márkus Emília volt.
Ugyancsak pezsgőbontásra ad alkalmat, hogy a magyar hangosfilmgyártás is jubilál. Éppen 90 évvel ezelőtt, 1930. április 29-én indult el, mégpedig a budapesti Corvin Filmgyár Gyarmat utcai telepén. Jávor Pál volt a főszereplője A kék bálványnak, amit aztán hivatalosan szeptemberben tűztek műsorra. A film bukás lett és a készítők elkeseredtek.
De aztán minden helyre jött. Ősszel áttörést értek el filmeseink a Hippolyt, a lakáj című, máig élvezhető és sikeres mozival. Kabos Gyula és Csortos Gyula nem csak vitte a hátán a sztorit, de le is ültetett a vászon elé tízezreket. Szinte pillanatok alatt kivégezte a némafilmezést (lettek is ebből színészi tragédiák, mert több, addig imádott sztárról derült ki, hogy selypít, fejhangon beszél, vagy erős a tájszólása).
A harmadik évforduló pedig a magyar film egyik kimagasló és egy egész korszakot meghatározó rendezőjéhez, Jancsó Miklóshoz fűződik. Idén lenne 100 esztendős a nemzetközi porondon az egyik legismertebb magyar művész, akit 2014-es halála óta a hallgatás csendje vesz körül, méltatlanul.
Kibontva a történeteket: A táncz nagy színészei között találjuk Márkus Emílián kívül Blaha Lujzát, Fedák Sárit is. Tizennyolc jelenetben dolgozták fel a műfaj történetét, Fedák Sári például facipős japán táncot adott elő, Blaha Lujza csárdást táncolt. A forgatókönyvíró Pekár Gyula az 1896. évi párizsi világkiállítás hasonló előadásából merítette az ihletet.
Az operatőri és rendezői munkát Zsitkovszky Béla vállalta, aki eredetileg fényképész volt. Egy vetítőgépet alakított át kamerává, amellyel az első felvételeket készítette a mai Uránia filmszínház épületének tetőteraszán. A zenét Kern Aurél szerezte.
Az első jelenetet a szombathelyi Márkus Emíliára bízták (Salome tánca), aki „igen vonzón" oldotta meg a feladatot. Ám elsőre nem sikerült rögzíteni a jelenetet, mert a szalag elégett. Így az első történelmi újraforgatás is megesett...
Az 500 méter hosszú film sajnos nem maradt fenn, csak fotóink vannak róla. Rossz hír az is, hogy a magyar némafilmek és az 1945 előtt készült hangosfilmek közül a legtöbb megsemmisült, elkallódott, elégett a háborúban.
Az első „igazi" hangosfilm, A kék bálvány egy birtokát elvesztő, kétségbeesésében Amerikába kivándorló, majd egy szerencsés fordulattal hazatérő báró történetét mesélte el. A művet a kritika a hollywoodi filmek gyenge utánzatának minősítette, elbukott.
Pár hétre rá került a moziba a Hyppolit, a lakáj, amelyre tódultak az emberek. Egy másik siker, a Meseautó a vígjáték felé tolta a gyártást, ez lett a kor meghatározó, exportképes műfaja.
Ha már megidézzük a műfaj meghatározó pontjait, nem hagyhatjuk ki Radványi Gézát sem. A színes filmtechnikát ugyanis ő alkalmazta először, méghozzá 1941-ben, A beszélő köntösben. A művet fekete-fehérben forgatta, ám három, egyenként tízperces színes betéttel is operált. Az élmény hasonló lehetett ahhoz, mint amikor a magyar tévénézők először láttak színes adást...
Jancsó Miklós idén lenne 100 éves, de már hét éve eltávozott közülünk. Amit ránk hagyott, az felmérhetetlen szellemi kincs. A részben román származású családban született ifjú 1951-ben diplomázott, majd rögtön a lecsóba csapott. Már induláskor olyan filmeket forgatott, mint A harangok Rómába mentek, vagy a nemzetközi figyelmet kapott Oldás és kötés.
Később munkássága kiteljesedett, leforgatta a Fényes szeleket, a Szerelmem, Elektrát, a Csillagosok, katonákat. Majd jött a Cannes-i győzelem, vele a világsiker, a máig műsoron tartott Szegénylegények. Tulajdonképpen ezzel a filmmel lépett ki a nemzetközi porondra a Kádár-rendszer kontrollja alatt működő filmgyártásunk.
Jancsónak volt egy szakmai-művészi specialitása, amellyel iskolát teremtett. Ő dolgozta ki és alkalmazta elsőként filmjeiben a belső vágást. Ami egy több perces, hosszú snitt volt, így a felvételt csak bonyolult kamera-mozgatással lehetett kivitelezni. Ezért is nézett ki egy-egy Jacsó-film forgatásának helyszíne úgy, mint egy kisebb vasúti pályaudvar... Ugyanis a kamerákat kocsikra szerelték, síneken mozgatták.
A jeles évfordulók enyhíti szomorúságunkat az üres termek és fehéren maradó vásznak láttán. A reményünk is egyre erősebb. Talán leküzdjük a rémálmot, újraindulnak a gépek, amelyek aztán pergővé varázsolják az álló képkockákat.
Csak már nem celluloidon, hanem számítógépre letöltve, újra járva a mozizás örök „tánczát".