Több mint kétszáz kistelepülés található Vas megyében. Bár a politikusok ígértek nekik az elmúlt 30 évben fűt-fát, ebből többnyire a fű és a fa valósult meg. Azaz elmaradtak a jelentős infrastrukturális, kulturális és munkahely teremtő beruházások. A mostani vidékfelzárkóztatási programok már inkább szépségtapaszok: a falvak többségben idősek laknak, a fiatalok vagy elköltöztek, vagy éjszakai szállásnak használják. Hogy ott telepedjenek le, ahhoz jóval több kellene, például munkahely és valódi önkormányzás.
A rendszerváltás előtt a falvak többségében termelőszövetkezet működött. Jól, rosszul, de legalább működött. Igen jelentős erénye volt, hogy egyben tartotta a falu közösségét, megünnepeltetve jelesebb dátumait (búcsú, szüreti mulatság, aratóbál). Ekkor a falvak többsége, szintén a téeszek révén és kiegészülve később a háztáji gazdaságokkal, önálló gazdasági erővel bírt. Ez a szűkre szabott politikai mozgástérben nem lebecsülendő önállóságot jelentett. A téesz támogatta a helyi iskolát, kultúrházat, klubot, könyvtárat és persze a KISZ-t, vagy a Vöröskeresztet. Helyben termeltek is a falusi parasztok. Disznót, marhát, tyúkot, libát nevelek, gondozták a kiskerteket, az úgynevezett csoportkertekben pedig gyümölcsfákat szüreteltek. A feleslegből piacozni lehetett, az élet így egyszerű és kiszámítható volt.
A rendszerváltás alapjaiban rengette meg a vidéket és ma már látjuk, a vasi falvak a legnagyobb vesztesek közé soroltattak. Megszűntek a téeszek, ennek nyomán politikai kóklerek lepték el a vidéket, s miközben vörös és zöldbáróztak, gyakorlatilag kilopták a vagyont, a földet, a parasztok alól. Ekkor még kivárt a mintegy 6-700 ezres, képzett és művelt paraszti tábor, de amit tapasztalt, az rádöbbentette: ez a hajó elment, nekik saját földjükön már nem nagyon lesz jövőjük. Finom kezű úri ügyvédek jöttek kis tárcsáikkal és szereztek pár óra alatt akkora vagyont, amekkorát ötven falu ötven év alatt sem. A parasztok – téesz tagok – által addig művelt földeket ismeretlenek vitték el, megjelentek a zsebszerződések, majd a nagyüzemi, állami cápák. A remény elvesztésével épült le a morál, ürültek ki a közösségi helyek, a valós gondolatokat a propaganda szólamok foglalták el. Maradt menekülésként a város, külföld. De ez már csak a fiatalok számára volt igazán elérhető opció.
A fiatalok éltek is vele: Londonból, Stockholmból, vagy Berlinből üzengetnek az otthoniaknak, egyre vékonyodó kommunikációs szálakon. Aki pedig maradt, az naponta hallhatja a zenélő autókat, hiszen helyi bolt már régóta nincs.
Az iskola már csak emlék, ahogy a cipész, a fodrász, az autószerelő, az asztalos. Kisipar sincs, mindent a városba visznek, javítanak. Orvos? Az luxus, iskola csak a központokban, mint a kommunizmusban. Aki elesett, beteges, bajban van, az van a legnagyobb bajban. A kis falvakban a szociális ellátás és gondozás szinte ismeretlen fogalom, a segély minimális.
De hova tűnt az egykor oly büszke parasztság? Maradéka megtalálható még a fűtetlen kocsmákban. Ott borong, földje nincs, de már se kedve, se érkezése a lázadáshoz. Ahogy a faluja, ő is elveszítette erejét, önálló karakterét. Kiszolgáltatottá vált, örül a polgármester hozta ingyenfának, meghúzza magát. Az a munkakultúra és öntudatosság, amely egykori gazdasági erejéből fakadt, immáron a múlté. Földjeit mások szántják, hasznait mások aratják, gyermekeinél a fűnyírás a termelés szinonimája.
