Ez valamennyire minden országban igaz, de Magyarországon különösen nehéz egy alsóbb társadalmi csoportból feljebb lépni, pláne felülről leesni. Az emberek mégsem érzik ezeket a merev határokat, sőt többségében úgy látják, előreléptek a szüleikhez képest. Hogy lehet ez? Az Abcúg írása.
Jó lenne azt hinni, hogy a kemény munkán és a tehetségen múlik, mire viszi az ember az életben, de valójában rengeteg dolgot a származás dönt el. Azt, hogy mekkora esélye van egy szegénységbe született embernek felemelkedni, a társadalomtudományokban mobilitásnak hívják. Ha egy országban viszonylag könnyű előrelépni, ott magas a mobilitás, ilyenek például a skandináv országok. Ahol viszont merevebbek a falak, ott alacsony a mobilitás, Nyugat-Európában Németország és Franciaország is ebbe a körbe tartozik.
Eddig is lehetett tudni, hogy Magyarországon alacsony a mobilitás, de egy friss kutatásból most látványosan kiderült, hogy egy erősen hierarchizált társadalomban élünk, ahol nagyon nehéz áttörni az ember előtt magasodó falakat. Ez azt jelenti, hogy ha megnézzük, milyen családból jön valaki, szinte teljes bizonyossággal meg tudjuk mondani a foglalkozását, anyagi helyzetét és általában a társadalmi pozícióját.
Mindez egy tavaly ősszel végzett országos, reprezentatív felmérésből derült ki, amiből általános következtetéseket lehet levonni a felnőtt magyar népességre nézve. Az erről szóló kötet egy évek óta tartó, átfogó kutatás részeként készült, amiben az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja és az ELTE mellett a Debreceni Egyetem kutatói is részt vesznek. A Mobilitás Kutatási Centrumban elsősorban a társadalmi integráció kérdésével foglalkoznak, 2012-ben jelent meg az első könyvük, majd 2017-ben a következő, ami egy 2015-ös, szintén reprezentatív felmérésen alapult.
Idén két újabb kötetet adtak ki, az egyikben a magyarok és a politika viszonyáról derültek ki érdekes dolgok, például, hogy a gazdagabbak egyre nyitottabbak lennének egy diktatúrára. A másik a “Származás és integráció a mai magyar társadalomban” címet kapta, és erre is igaz, hogy elsősorban adatokat tartalmaz, a mélyebb elemzéseket a következő hónapokban fogják elkészíteni. (A magyar társadalom és a politika, 2019 című könyvről írt összefoglalónkat itt olvashatja. A teljes köteteket pedig itt töltheti le).
Egyszer fent, aztán mindig
Magyarországon az 1960-as, 70-es években még nemzetközi összevetésben is magas volt a mobilitás, aztán a 80-as években stagnált, majd enyhén romlott a helyzet. A rendszerváltás után folytatódott a csökkenés, mostanra pedig az egyik legzártabb európai országnak számítunk.
A most készült kutatás szerint a magas szintű vezetőként dolgozó, értelmiségi apák gyerekeinek több mint fele ugyanezt a karriert futja be. Egy kisebb részük alacsonyabb szintű szellemi munkát végez, és alig vannak, akik szakmunkásként, betanított munkásként, pláne segédmunkásként dolgoznának.
Ezzel együtt a segédmunkás apák gyerekeinek alig van esélyük felkapaszkodni, kevesebb mint tíz százalékuk végez alacsonyabb vagy magasabb szintű szellemi munkát. Egyötödük megőrizte apja pozícióját, és többnyire legfeljebb abban bízhatnak, hogy előrelépnek valamilyen képzettebb munkás pozíciójába. Kiderült az is, hogy a nőknél gyengébb ez az összefüggés, ők nagyobb eséllyel végeznek szellemi foglalkozást, mint a segédmunkás apák fiai.
A számok alapján a magas szintű vezetők és az értelmiségiek csoportja tűnik a legzártabbnak. Ők örökítik tovább legnagyobb eséllyel a saját pozíciójukat, vagyis különösen érvényes a “ragadós plafon effektus”: aki egyszer fent van, nehezen esik le onnan.
Mutasd, mit csinál apád, megmondom, ki vagy!
A kutatók az elemzés során végig azzal szembesültek, hogy meg sem kell nézniük, mivel foglalkozik valaki, az apja beosztása alapján szinte tökéletesen leírható a helyzete. Ezen a grafikonon például a jövedelmi viszonyokat ábrázolták. Látszik, hogy a magas szintű vezetők, értelmiségiek jövedelme szinte forintra pontosan megegyezik a magas szintű vezetők, értelmiségi apák gyerekeinek jövedelmével. Hasonló a helyzet az összes többi csoportban is, azaz:
a szülők szinte teljesen átörökítik a társadalmi státuszukat.
Hasonló következtetésre jutottak akkor is, amikor arra kérték az embereket, hogy egy tízes skálán pontozzák, mennyire tartják magukat a társadalom fontos, hasznos tagjának. Az átlagos pontszám 6,9 volt, de a válaszadók közel negyede kevesebb mint öt pontot adott, vagyis ők inkább nem érzik magukat hasznosnak. A legmagasabb pontszámot a tanulók és az aktív dolgozók adták (7,4 és 7,2), míg a legalacsonyabbat a munkanélküliek (4,7).
Itt is nagyon számít az apa foglalkozása: az értelmiségiek gyerekei átlagosan 7,6 pontot adtak, a segédmunkások gyerekei pedig csak 6,3-at. Az ábrán látszik, hogy az apa foglalkozása nagyjából ebben a kérdésben is annyira meghatározó, amennyire az ember saját munkája.
A származás nagyban meghatározza az ember véleményét, attitűdjeit is. Amikor azt kérdezték, mi kell Magyarországon a boldoguláshoz, megint szinte teljesen megegyező adatokat kaptak az apa és a “gyerek” foglalkozása alapján. Minden foglalkozási csoportban a kemény munkát jelölték meg legtöbben, főleg a magas szintű vezetők és értelmiségiek, ahol ez az arány majdnem elérte az 50 százalékot. Ehhez képest a munkások nagyobb arányban mondták a szerencsét és a kapcsolatokat.
Az emberek nem így látják
A számok tehát nagyon erősen mutatják, mennyire nehéz az átjárás a magyar társadalmi csoportok között. Ehhez képest érdekes, hogy az emberek mennyire nem ezt tapasztalják. Kiderült, hogy jelentős részük úgy érzi, sikerült előrelépniük a szüleikhez képest, pedig a tíz és húsz évvel ezelőtt készült hasonló mérésekben még éppen az ellenkezője jött ki. Huszár Ákos, az MTA szociológusa a kötetbemutatón tartott előadásában azt mondta, elsőre azt hitte, elrontott valamit az elemzésben, annyira váratlan ez az eredmény.
1999-ben csak az emberek 34 száaléka érezte úgy, hogy előrelépett a szüleihez képest (felfelé mobil), 43 százaléka azt mondta, inkább visszalépett, 23 százalék pedig nem érzett változást. A világgazdasági válság idején a tendencia tovább romlott, mostanra viszont már az emberek fele úgy érzi, előrébb tart, mint a szülei.
Kérdés, hogy az elmúlt tíz év tette-e ilyen derűlátóvá a magyarokat, ezért azt is megmérték, mennyire éreznek előrelépést az emberek a saját, 2008-as állapotukhoz képest. Ebben az összevetésben már az emberek fele azt mondta, semmilyen változást nem érez a saját helyzetében, 18 százalék visszaesést érez, és csak 34 százalék jelezte, hogy javult a helyzete a válság időszakához képest.
A kutatók szerint ez azt jelenti, hogy az emberek nem az elmúlt tíz évben, hanem a korábban történt javulás miatt látják úgy, hogy előreléptek a szüleikhez képest.
Mintha egy liftben lennénk
Kovách Imre, a kutatás vezetője úgy látja, az emberek egy sajátos “lifthatás” miatt is érezhetnek előrelépést. Ha a társadalmat egy liftnek képzeljük el, ami az összes csoportjával egyszerre felfelé halad az aknában, mindenki javulást érez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csoportok közti különbségek csökkennének, vagy hogy könnyebb lenne köztük az átjárás.
Szerinte a további elemzésekben vizsgálni kellene a fogyasztást is, mert “ennek is biztosan nagyon erős integráló szerepe van. A felfelé mobilnak mondott ötven százalék számára nagyon fontos lehet a fogyasztás növekedése”, amit a válságot követő évtized gazdasági fellendülése tett lehetővé.
Mindez a politikai rendszerrel is összefügg, már a kutatás korábbi szakaszában is megállapították, hogy a
- a 2010 óta kialakított rendszer úgy állandósítja a társadalmi csoportviszonyokat, hogy közben nincs lehetőség tömeges előrelépésre,
- a stabilitással megnyugtatja az elesetteket, a többieket pedig igyekszik érdekeltté tenni a rendszer fenntartásában.
Ezt támasztják alá a közép- és felsőosztálynak szánt juttatások növekedése, a számukra kedvező családpolitika, valamint a szegényeknek járó segélyek megvágása. “A társadalom alsó harmadától jelentős forrásokat pumpálnak a középrétegekhez és feljebb, az alsó középosztály pedig annyit kap, hogy ne süllyedjen szegénységbe. De a közmunka miatt az elesettekhez is valamivel több pénz jutott, így az ő fogyasztásuk is nőtt” – mondta Kovách.
Éppen ezért szerinte minden társadalmi csoportnak érdekében áll a mostani kormányt támogatni. “A társadalom jelentős része arra az államra szavazott, amitől a megélhetése függ. Ez részben racionális döntés is”, csakhogy közben az állam függő viszonyokat teremtett, amire éppen a közmunka az egyik látványos példa. Ezért Kovách szerint a 2010-ben kialakult rendszer – amit az emberek jelentős része új korszakként értelmez – mostanra beállt és konszolidálódott, “ezt tudomásul kell vennünk, akár szeretjük, akár nem”. (Az emberek konkrét politikai választásait azonban nem a csoportérdekek, inkább a hatalom értelmezési technikái befolyásolják. Ezzel a másik, most megjelent kötetben foglalkoztak bővebben).
Kérdés, ha a lifthatásnak ilyen fontos szerepe van, fenntartható marad-e a politikai rendszer egy gazdasági visszaesés esetén. Kovách szerint ez három dologtól függ:
- Működni fognak-e a kormányközeli klientúrának juttatott vagyonok, vállalkozások piaci körülmények között is?
- Hogyan fognak reagálni a rendszer fenntartásában érdekelt felsőközéposztály és a felsőosztály tagjai, ha egy válság idején bekeményít a politika? Konfliktusba kerül-e mindezzel az általuk igényelt autonómia?
- Mikor találják meg az alsó rétegek a saját politikai képviseletüket? A szélsőbal helye kiadó, kérdés, mikor fog bejelentkezni rá valaki.
