Harminc éve, a harmadik magyar köztársaság hajnalán megvolt a remény, hogy az új, demokratikus politikai rendszer, a szabaddá váló véleménynyilvánítás és a függetlenné váló sajtó segítségével valódi demokratikus nyilvánosság épül ki Magyarországon, ahol közügyeinket értelmesen megvitatva tudunk haladni céljaink felé. A kísérlet, úgy tűnik, nem járt sikerrel: erről egyrészt a magyar politikai élet szereplői tehetnek az árok mindkét oldalán 1990-től a mai napig, másrészt a megváltozott technológiai környezet, amely mára azt eredményezi, hogy közéletünk jelentős része online folyik, rendezetlenül, borzalmas stílusban és mindenféle következmény nélkül.
Az emberek elfordultak a politikától, jogosan vagy jogtalanul, de általában valami mocskos dolognak tartják, ahol az éppen erősebb tábor által megszavazott rablóbanda harácsolhat össze magának valami vagyonkát és nevezheti ki a haverjait jól fizető pozíciókba, miközben a népet általában valós tét nélküli gumicsontokkal és kultúrharcokkal terelgetik az éppen megfelelő akolba – ez a kép és érzet nem az elmúlt tíz évben alakult ki, hiszen a Fidesz 2010-es megválasztása is jelentős részben ebből fakadt, a párt azonban kiteljesítette az 1990-ben kezdődő tendenciákat.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy országos szinten különösen, de helyi szinten is mára ott tartunk, hogy adott ügyekben a polgároknak vajmi kevés ráhatásuk van arra, hogy mi történik körülöttük, és ha lenne is, nem biztos, hogy tudnak, vagy akarnak élni azokkal a módokkal – a kiüresedett rituálévá silányodott választást leszámítva –, amelyekkel beleszólhatnak a nagyobb ügyek alakulásába.
Nyílt városháza?
Tavaly nyáron, amikor Győrbe hazaköltözve elkezdtem foglalkozni a várost érintő ügyekkel, ugyanazt tapasztalhattam, ami országos szinten már norma: a hatalmat képviselő városvezetés egyáltalán nem, vagy kérdéseimet kikerülve reagált újságírói megkereséseimre, a városban gyakorlatilag tetszhalott állapotba került a sajtónyilvánosság, miközben a létező problémákról mindenki beszélt mondjuk a Facebookon.
Ilyen volt a hulladékprobléma, vagy a buszok kérdése: előbbi esetben gyakorlatilag bármelyik szelektív sziget körül a hét bármelyik napján apokaliptikus fotókat lehetett készíteni, míg utóbbi esetben az ősz folyamán folyamatosan rengeteg busz maradt ki. Ezekről a kérdésekről – hiába volt kampány – tulajdonképpen se a várost vezető Fidesz, se az összefogott ellenzék nem kommunikált különösebben.
Aztán jött a Borkai-botrány, ami sajátos bulvárjellegével minden létező helyi problémát kiszorított a közbeszédből egy időre, és ennek nyomán odáig jutottunk a helyi nyilvánosság leépülésében, hogy a helyi lapok semmit sem közöltek az ügyről (miközben mindenki erről beszélt az egész országban), majd a szűk többséggel polgármesterré választott Borkai által utolsóként elnökölt nyilvános közgyűlésen kordonokkal, biztonsági emberekkel zárták ki a győri polgárokat a városháza díszterméből.
Borkai lemondott, új választást írtak ki, a szintén fideszes Dézsi Csaba András pedig már a kampányban jelezte, hogy másféle kultúrát képvisel, mint akár országosan a Fidesz, akár helyben korábban Borkai – ez az új attitűd pedig az elmúlt hónapokban valóban meg is jelent a városvezetői gyakorlatban.
Az új polgármester nem tart a sajtótól, akkor sem, ha az nem csak baráti lapok újságíróit jelenti, legújabb elemként pedig bevezette, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben profi módon, négy kamerával élőben közvetítsék a köz számára a közgyűlés üléseit, és ennek során még az itt a győriektől beérkező kérdések, kommentárok egy részét is közvetítette az ülésen éppen referáló városi szolgáltatók, vagy éppen a rendőrkapitány felé.
Mindez jó dolog. De elég jó?
Az új fejleményt csak üdvözölni lehet, megléte azonban további kérdéseket vet fel abban az irányban, hogy mitől is lesz nyílt a városháza. Itt kell visszatérnünk az egyszeri polgárhoz, aki már lemondott arról, hogy a politikára és a közügyek megvitatásának demokratikus tereire komolyan vehető dologként tekintsen.
Aki a múlt pénteki, négy és fél órás maratoni ülést személyesen, vagy az élő közvetítésen keresztül követte, alapvetően a következőt látta: volt a harmincöt napirendi pont, amelyeket – bár nem mindet – korábban megtárgyaltak az önkormányzati képviselőkből álló bizottságok, és amelyekről az ülésen a legtöbb esetben nem derült ki, hogy miről is szólnak valójában.
Amikor mégis kiderült, hogy nagyjából miről van szó, az azért volt, mert valamelyik ellenzéki vagy független képviselő felszólalt, hogy rákérdezzen bizonyos dolgokra, és ebből kerekedett valamiféle vita, vagy legalább egy válasz, és ezekből az is megérthette az adott napirendi pont lényegét, aki nem tanulmányozta át előre azokat – mármint azokat, amelyek egyáltalán nyilvánosak voltak az ülés előtt.
Hogy futballhasonlattal éljek: kicsit olyan ez, mintha a Bajnokok Ligájából csak a döntőt mutatnák be, de abból is csak a meccs utáni összegzést, és a visszajátszásokban csak azt a pillanatot szuperközeliben, amikor a labda áthalad a gólvonalon.
A választási rendszer sajátosságaiból adódóan, illetve a Jobbik árulása miatt bár a választáson részt vevő győriek nagyjából negyven százaléka az ellenzékre szavazott, a képviselőtestületben magabiztos többsége van a Fidesznek, ami azt eredményezi, hogy a bizottságokban is többsége van a Fidesznek. Erre a szintre, a közgyűlés elé valójában érdemi politikai vita nélkül jutnak el az ügyek, amelyekről a publikum itt már csak egy szavazást lát.
És még ha el is olvasná valaki a határozatokat, rendeleteket: a hivatali és jogi bikkfanyelv, amelyeken ezek általában meg vannak írva, a kereszthivatkozások egyéb törvényekre és rendeletekre viszonylag nehézzé teszik, hogy egy átlagos választópolgár, akit csak egyszerűen érdekelne, hogy miről is szavaztak éppen a képviselők, megértse a napirendi pontokat.
Ezzel párhuzamosan megszűnt nagyjából a sajtó ellenőrző és értelmező szerepe is, hiszen még ha mi egy-egy érdekesebbnek tűnő dolognak utána is tudunk menni, és igyekszünk elolvasni minden, a közgyűlés elé kerülő javaslatot, a nálunk jóval nagyobb erőforrásokkal rendelkező helyi lapok legfeljebb egy szellős összefoglalót közölnek a közgyűlés eseményeiről – de az elfogadott határozatok, rendeletek, módosítások valódi értelméről, hatásáról már annál ritkábban közölnek cikkeket.
Erre – egy ügy részletesebb kifejtésére – általában az ad alkalmat, ha az adott ügyben érintett képviselők, alpolgármesterek, vagy maga a polgármester sajtótájékoztatót tart a témáról, és bár gyakran vannak is ilyen jellegű sajtóesemények, de ezek legtöbbször nem a közgyűlés elé kerülő, tehát még döntéshozatal előtt álló ügyekről szólnak.
Hogy csak egy példát mondjunk: ha megfelelően működne a helyi nyilvánosság minden tartozéka, akkor a képviselőből frissen polgármesterré avanzsáló Dézsi Csaba Andrásnak sem a könyvelés áttekintése után kéne értesülnie arról, hogy különböző alapokból hiányoznak pénzek: mert arra felhívta volna a figyelmet egy szemfüles ellenzéki képviselő évekkel ezelőtt, vagy megírta volna az újság.
Merre lehetne elindulni?
A kérdés nem egyszerű, hiszen az általános politikai apátia megoldását valószínűleg nem a győri önkormányzattól kell várnunk, még akkor sem, ha a nyílt városháza deklarált célja az új polgármester működésének. Mégis lehetne hová lépni.
Például: mivel az emberek jelentős része nem beszél hivatalnokul és jogászul, ezért érdemes lenne minden egyes közgyűlés elé kerülő napirendi pontot pár mondatban – szóban is, emberi nyelven – összefoglalni, amelyből kiderül, hogy pontosan miről is szól a dolog: a beterjesztő elmondhatja, hogy miért van szükség rá. Vagy: a térinformatikai rendszer rejtelmeiben is viszonylag kevesen akarnak elmerülni, tehát az ingatlanokkal kapcsolatos döntések esetén a helyrajzi számok mellett érdemes lenne feltüntetni azt is, hogy ezek pontosan hol vannak (utca, házszám), és milyen típusú telkek.
Remek példával jár elő aztán Révfalu és a belváros fideszes képviselője, Takács Krisztián, aki Facebbok-csoportot hozott létre, ahol a helyi lakosok mindenféle problémájukkal megtalálhatják, ő pedig utána is jár ezeknek, illetve például a legutóbbi közgyűlésen fel is vetett lokális problémákat a rendőrkapitánynak. A helyi ügyekben ebben a csoportban jóval részletesebb tájékoztatást kaphatunk annál, mintha csak a közgyűlési gombnyomkodást látnánk.
A színházlebontás/kulturális negyed kommunikációjának példájából pedig mindenki okulhat.
A Borkai-érában ez úgy nézett ki, hogy eldőlt, hogy felújítják az épületet, megpályáztatták, választottak egy tervet, azt bemutatták – nem azért, hogy az emberek véleményt mondjanak róla –, aztán valami egyszerű ember számára érthetetlen napirendi pontként átment volna a közgyűlésen, majd a következő, amit észrevettünk volna, az az, hogy építettek egy kockát a sísánc tetejébe.
Ehhez képest most jóval nyíltsisakosabb beszélgetés indult meg a következő tíz év legfontosabb győri fejlesztéséről, ami azonban valahol félúton megakadt: vagy azért, mert az egész dolog kommunikációja nem volt előre kitalálva, vagy másért. Mindenesetre itt már nem kellene félbehagyni a dolgot. A nyílt városháza, a nyílt kommunikáció nyílt, egészséges vitát fog eredményezni, amit a polgármester saját bevallása szerint nagyon szeret.
Amikor pedig az emberek azt érzik, hogy a nagy horderejű ügyekbe nekik is van némi beleszólásuk, vissza fogja őket hozni a közélet követéséhez.
