Alig telik el év, hogy egyik vagy másik kutatócsoport ne adna ki egy újabb értelmező tanulmányt az elektorátus összetételéről. Interjúk ezreit készítik el, beazonosítva az amerikai szavazók különböző csoportjait.
Legújabban a More in Common tette közzé átfogó kutatását a témában. Véleményem szerint ez az egyik legjobb ilyen kiadvány, mivel a szerzők felismerik, hogy a mai amerikai politikát már nem az egészségügyi ellátás körüli vita mozgatja. Az új hívószavak az identitás, a pszichológia, az erkölcsi alapvetések és a törzsi gyűlölködés dinamikája.
A „Hidden Tribes” (Rejtett törzsek) címmel közzétett jelentés hét csoportra osztja fel az amerikaiakat a hagyományos bal- és jobboldali tengely mentén, többek között olyan megnevezésekkel, mint a „hagyományos liberálisok”, „mérsékeltek” vagy a „politikától tartózkodók”. Nem különösebben meglepő, hogy a legaktívabb csoportok a skála két szélén találhatók: az amerikaiak 8 százalékát tömörítő „progresszív aktivisták” a bal, a 6 százalékot kitevő „elkötelezett konzervatívok” pedig a jobb oldalán.
Ez a két csoport tömöríti egyúttal a leggazdagabbakat is. És ezek a legfehérebb csoportok. Tagjaikra általában jellemző a magas végzettség és a magas szintű személyes biztonság.
Közkeletű tévedés napjaink politikájára valamiféle populista hullámként tekinteni. A tanulmány egyik fontos tanulsága az volt számomra, hogy politikai csatározásaink valójában a gazdag fehérek polgárháborúját jelentik, melyet kiváltságos progresszívek vívnak kiváltságos konzervatívok ellen.
Megkockáztatom: a törzsi gondolkodás a kiváltságos élethelyzet egyenes következménye. A számos nehézséggel küzdők értelemszerűen kevesebbet foglalkoznak politikával. Ezzel szemben a diplomások nagyobb valószínűséggel fogják azt állítani, hogy az ideológia, amit vallanak, kulcsfontosságú az identitásuk megalkotásában, melyre támaszkodva egyúttal sommás erkölcsi ítéleteket hoznak. Más szóval a diplomások hajlamosabbak arra, hogy pusztán a címke miatt csatlakozzanak egyik vagy másik táborhoz, és nagyobb valószínűséggel maradnak minden körülmények között választott pártjuk hűséges szavazói.
A második fontos tanulság az, hogy a víziók tényleges befolyással vannak a történelemre. A progresszív aktivisták és az elkötelezett konzervatívok egyaránt összefüggő filozófiai narratívák köré szerveződnek, mely narratívák egyike sem a társadalmi igazságosságról szól. Olyan narratívák ezek, melyek fenyegetettségről harsognak, és kijelölik azokat, akiknek nincs helye a társadalomban.
Az elkötelezett konzervatívok narratívája hobbes-i természetű. A világ szerintük egy veszélyes hely, ahol az élet keserves, erőszakos és rövid. Ezen a helyen kizárólag az erős központi hatalom és a szigorú elvek adhatnak nekünk némi biztonságot.
Az elkötelezett konzervatívok 90százaléka szerint a bevándorlás rossz dolog, míg az ellenkező végleten a progresszív aktivisták 99 százaléka véli úgy, hogy márpedig jó dolog. Az elkötelezett konzervatívok 76 százaléka gondolja úgy, hogy az iszlám erőszakosabb a többi vallásnál, míg a progresszív aktivistáknak alig 3 százaléka ért egyet ezzel. Az elkötelezett konzervatívok 86 százaléka vallja, hogy fontosabb jólneveltté tenni a gyermekeinket, mint a kreativitásukat erősíteni, míg ugyanezt a progresszív aktivistáknak mindössze 13 százaléka gondolja.
A másik végleten a progresszív aktivisták egy sötét rousseau-i világban élnek, ahol az emberek természetüknél fogva jók ugyan, de a társadalom hierarchikus felépítése egyenlőtlenséget és elnyomást szül, ezért le kell azt bontani.
A progresszív aktivisták 91 százaléka látja úgy, szemben az elkötelezett konzervatívok 12 százalékával, hogy a szexuális zaklatás elterjedt jelenség. A progresszív aktivisták 92 százaléka szerint a rasszizmus problémája nem kap elég figyelmet, ám ezzel az elkötelezett konzervatívoknak alig 6 százaléka ért egyet. A progresszív aktivisták 86 százaléka szerint az élet fontos történései az ember irányításán kívül esnek, míg az elkötelezett konzervatívok közül mindössze 2 százalék vélekedik így. Az átlagos szavazóhoz képest a progresszív aktivisták háromszoros valószínűséggel nyilatkoznak úgy, hogy szégyen számukra amerikainak lenni.
Ami újdonság, az a fanatizmus, amivel a felek egymással szembeszegülnek. A kutatók a gyermekneveléstől a himnuszéneklés megtagadásával megvalósított polgári engedetlenségig számos különböző témában tettek fel kérdéseket. Általános jelenség, hogy amennyiben a progresszív aktivisták 97-99 százaléka egy bizonyos véleményen volt, az elkötelezett konzervatívok 93-95 százaléka homlokegyenest az ellenkezőjét állította. Egyéni megfontolásoknak nyoma sincs, a csordaszellem mindent felülír. A mostani helyzet valóban hasonlítani kezdett az Európát a nyomdagép feltalálása után megrázó vallásháborúk időszakára, azzal a különbséggel, hogy az új vallások a politika pogány fényében születnek.
Az amerikaiak nagyjából kétharmada tartozik a „fásult többséghez”, ahogy a szerzők nevezik ezt a politikailag négy különböző típusba sorolható tömeget. Az amerikaiak 61 százaléka szerint az őket képviselőknek jobban oda kellene figyelniük másokra, és gyakrabban kellene kompromisszumot kötniük. 80 százalékuk szerint a politikai korrektség probléma, ám 82 százalékuk szerint a gyűlöletbeszéd is az.
Rossz hír, hogy a fásult tömegnek nincs narratívája – nem létezik olyan összefüggő világnézet, mely köré elképzeléseiket megszervezve aktivizmust építhetnének ki. Amennyiben sikerül megtalálni ezt a narratívát, gyanítom, hogy mélységesen különbözni fog a napjainkat uraló két fő vonaltól. Ezek ugyanis a fenyegetettségről szóló narratívák, míg azok, akik pozitív változáson fáradoznak, általában az adottságokra figyelnek, nem a hiányosságokra. Olyan történetet mesélnek, mely az erőforrásainkról szól, és arról, hogy hogyan használhatjuk azokat közösen.
Nem tudhatom, milyen lesz a következő politikai paradigma, de fogadni mernék, hogy a bőségről fog szólni a hiány helyett, adottságokról félelem helyett, reményről gyűlölködés helyett.
