Az előző évad végén a Győri Balett örökös tagjává választották. Pályakezdésről, a balett szigorú világáról, New Yorkról és a győri hétköznapokról, Kiss Jánosról és Velekei Lászlóról, családról, az idő múlásáról és arról beszélgettünk vele, mi történik akkor, amikor egy előadás végén összezárul a függöny.
Az előző évad végén a Győri Balett örökös tagjává választottak. Több mint húsz év után mit jelentett ez neked?
Az volt benne a furcsa, hogy én csináltam a színházban azt a tablót, amelyen az örökös tagok szerepelnek. Három-négy verziója is készült már, én írtam ki rá a neveket, foglalkoztam azzal, hogyan nézzen ki, mi kerüljön mögé. Közben soha nem gondoltam arra, hogy egyszer én is odakerülhetek azok közé az emberek közé, akik huszonöt vagy akár még több évet töltöttek a művészet, a Győri Balett szolgálatában.
Nem készültem rá, egyáltalán nem sejtettem. Amikor elkezdték felvezetni, hogy most egy olyan művész lesz örökös tag, aki nemcsak a színpadon, hanem a kamera mögött is alkot, akkor kezdett leesni, hogy te jó ég, ez én leszek! Nálunk amúgy sincs nagy díj osztogatás, az örökös tagságot ráadásul nem is kapja meg minden évben valaki, úgyhogy nagyon meglepett.
2005-ben kerültél Győrbe, és azóta máshol nem táncoltál. Ennyi idő után pesti vagy még, vagy már győri?
Pesti vagyok, de most már győri is. Iskola után kerültem ide, és tulajdonképpen az egész művészi pályafutásom Győrhöz kötődik.Ha külföldön vagyok, akár fellépni, akár civilként, akkor sem csak saját magamat képviselem. Ott van mögöttem a Győri Balett, és persze az is, hogy magyar vagyok. Ez ennyi év után szerintem természetessé válik.
Sosem éreztem azt sem, hogy egy külföldi siker után rossz lenne hazajönni Győrbe. A közönség az közönség: sikerünk van külföldön, és sikerünk van itthon is. Lehet azon gondolkodni, hogy mi történt volna, ha máshová születek, máshol kezdem a pályámat, de minek? Itt is annyira színes lett az életem, hogy nem érzem úgy, hogy valami kimaradt volna.
Senkinek nem úgy indul az élete, hogy feltétlenül balettművész lesz. Téged hogyan talált meg a tánc, és milyen családból érkeztél?
Általános iskolában jöttek hozzánk, talán harmadik osztályos lehettem, keresték azokat a gyerekeket, akiknek megvannak bizonyos adottságaik. Egy balettmester megnézte, ki mennyire nyúlékony, milyen a tartása, és akiben láttak lehetőséget, annak felajánlották, hogy elmehet egy előkészítő képzésre. Megkérdezték, szeretnék-e táncolni, én pedig mondtam, hogy persze, próbáljuk ki.
Két év után aztán jött a felvételi, az is sikerült, aztán a balettiskolai felvételi is. Onnantól igazából nem volt visszaút, nem nagyon volt olyan gondolatom, hogy nyolcadik után akkor most keresek valami egészen más iskolát vagy más szakmát. Ez lett a közegünk, ezek voltunk mi.
A művészet egyébként otthon sem volt idegen. Édesapám nagyon sokáig hangtechnikával és képalkotással foglalkozott, úgyhogy a vizuális világ amit nagyon szeretek, valamilyen formában már onnan, tőle jöhetett. Édesanyám pedig művelődésszervezőként dolgozott, így alapvetően egy táncot, művészetet szerető családban nőttem fel. Tehát volt ennek valamiféle családi háttere, még ha én lettem is az, aki végül művészi pályára került.
A gyerekkorom ebből a szempontból persze más volt, mint a többieké. A Diótörő időszakában például rengeteg előadást játszottunk karácsony környékén az Operaházban. Miközben más gyerekek máshol töltötték az idejüket, mi ott éltük meg a saját gyerekkori élményeinket.
A balettről kívülről az embernek az az érzése, hogy gyönyörű, de közben elképesztően szigorú világ. Belülről is ilyen?
Nagyon szigorú, mi már az iskolában erősen meg voltunk rendszabályozva, nem nagyon lehetett jobbra-balra kilengeni, elég komoly szabályok között éltünk. Amikor viszont már benne vagy, és folyamatosan csinálod, nincs igazán olyan pont, amikor megállsz, és elkezdesz azon gondolkodni, lehetne-e ezt másképpen. Hiszen folyamatosan a legjobbat akarod kihozni magadból, és mész előre, visz a csapat és az akarat.
Persze mindenkinek vannak gyengébb időszakai is. Ha te vagy egy kicsit lejjebb, akkor látod magad mellett a többieket, akik húznak fel, és te tudsz kapaszkodni beléjük, ha pedig nekik van egy nehezebb periódusuk, akkor te teszel bele többet és segíted őket. Egy kisebb együttesnél ez nagyon jól tud működni, mert mi mindig összetartunk és segítjük egymást.
Nem lehet mindig a csúcson lenni. Ha folyamatosan maximumon vagy, akkor hamar kiégsz, ezért néha el kell engedni, másfelé fordulni, feltöltődni, aztán újra nekifutni.
Huszonévesen érkeztél Győrbe. Milyen volt akkor bekerülni a társulatba?
Amikor végeztem az iskolában, a klasszikus balett irányban gondolkodtam. Voltam próbatáncokon, próbálkoztam, az Operaházba például nem kerültem be. Aztán Kiss János a Győri Balett akkori igazgatója szerződést ajánlott nekem. Eljöttem egy próbatáncra, és rögtön megtetszett a város, az emberek, az egész közeg, és János is nagyon szimpatikus volt. Valahogy minden összeállt.
Az első darab, amiben táncoltam, a Magyar rapszódia volt. Kis szerepünk volt benne, de imádtuk, és fiatal táncosként már az hatalmas élmény volt, hogy az idősebbekkel állhattunk egy színpadon. Aztán jöttek sorban az újabb előadások, egyszerűen imádtam.
12
És mindeközben ott volt a fiatal életünk is Győrben: nagy összejárások voltak, esténként összegyűltünk, megbeszéltük, mi történt aznap, mi ment jól, mi nem, mit lehetne jobban csinálni. Nagyon komoly barátságok születtek ebből, így nem éreztem azt, hogy a pálya miatt kimaradt volna a ifjúságomból valami.
Aztán elég hamar kinyílt a világ, szinte mindenhova eljutottál a társulattal. Milyen érzés volt egyik este külföldön ünnepelt művésznek lenni, aztán hazajönni a győri hétköznapokba?
Már az első éveimben jártam Kanadában, később New Yorkban, Németországban és még rengeteg helyen. Voltak karácsonyi és szilveszteri gálák, fesztiválok, előadások, egy idő után tényleg bejártuk az egész világot.
Én mégsem éltem meg ezt akkora kontrasztként. Külföldön is lehet érezni, hogy a Győri Balettnek neve és súlya van. Sokszor eleve tudják, kik vagyunk és azért jönnek el, de olyan is van, hogy valaki korábban nem látott minket, és utána odajön gratulálni. Látod rajta a meglepetést, azt, hogy hatott rá, amit látott. Ez mindig jó érzés, mert visszaigazolja, hogy annak, amit csinálunk, van értelme, sőt!
Utána pedig hazajössz, és másnap ugyanúgy mész próbálni. Nekem ez mindig természetes volt.
Markó Iván óta több vezetői korszakon ment át a társulat. Mi az, ami szerinted ennyi időn keresztül Győri Baletté teszi a Győri Balettet?
Belülről ezt nehéz pontosan megfogalmazni, talán a nézők jobban meg tudnák mondani, miért szeretik ilyen hosszú ideje a társulatot. Az biztos, hogy Markó Iván után nagyon kellett Kiss János, utána pedig kellett Laci, (Velekei László) is. Egy ilyen társulat sikeréhez a vezető legalább annyira kell, mint a táncosok.
De van ennek egy másik része is. Nem csak akkor vagy a Győri Balett tagja, amikor bemész a próbaterembe, vagy a színpadra állsz. Szerintem az a titok, hogy az bennünk keletkező energiákat valahogy mindig visszaforgatjuk a társulatba. Én például, ha azt érzem, hogy ha van bennem valamilyen extra kreativitás, akkor azt ugyanúgy beleteszem az együttesbe, és ezt másoknál is látom. Ettől tud folyamatosan változni és színesedni a társulat.
Szerintem az is fontos, hogy mi nem egyszerűen előadjuk a dolgokat a színpadon, hanem megéljük őket. Talán ez is egy olyan örökség, ami nagyon régóta benne van a Győri Balett genetikájában.
Velekei Lászlóval még együtt is táncoltál. Nem nehéz abból a helyzetből eljutni odáig, hogy aztán ő lesz az igazgatód?
Ez nem egyik napról a másikra történt. Laci koreográfusként kezdett egyre fontosabb szerepet kapni az együttesben, aztán rezidens koreográfus lett, majd művészeti vezető, később pedig igazgató. Közben a szerepek is folyamatosan változtak, és kialakult a bizalom.
Amikor eljutott oda a történet, hogy János után ő lehet az igazgató, és megkérdezte, támogatnánk-e, maga mellett tudhat-e bennünket, ez egyáltalán nem volt kérdés. És a Covid időszaka szerintem nagyon jól megmutatta, hogy mennyire jól működünk együtt..
Egyik pillanatról a másikra ott álltunk, hogy bezárt minden, nincs hol dolgozni, és fogalmunk sincs, mikor indul újra az élet. De mi ezt megfordítottuk és nem az történt, hogy mindenki hazament várni, hogy mi lesz, hanem éppen ellenkezőleg: elkezdődött egy még intenzívebb közös munka. Videókat gyártottunk, fotóztunk, sokkal erősebben jelen voltunk az online térben. Laci vezényletével nekiszaladtunk még egyszer, csak még nagyobb erővel, és így a siker is nagyobb lett.
Nálad ekkorra már rég megjelent a másik alkotói irány, a fotózás és a vizuális világ is. Ez honnan jött?
Mindig volt valamilyen kis fényképezőgépem, mindig szerettem fotózni. Persze sokan vannak ezzel így, aztán vagy lesz belőle valami komolyabb, vagy nem.
Nálam ez is Győrben kezdett igazán kialakulni. Egyszer egy előadáshoz, a Kodályhoz kellett plakátot készíteni, Laci pedig megkérdezte, megcsináljuk-e. Mondtam, hogy persze, csak éppen semmink nem volt hozzá. Összeraktuk, amink volt, vettünk hátteret, eszközöket,, megcsináltuk a fotózást és a grafikai anyagot. Jól sikerült, és onnantól egyre több ilyen feladat jött.
Volt, hogy sérülten előadást fotóztam, máskor előadás után mentünk fel, és portrékat csináltam rólunk csak azért, mert jól néztünk ki, jó kedvünk volt, és tetszett az egész. Aztán készítettünk videókat is, és egyre több minden jött. Mindig úgy működött, hogy volt egy ötlet, volt egy terv, csak éppen a tudás nem feltétlenül volt még meg hozzá. Akkor gyakoroltunk, kipróbáltuk, megtanultuk, és addig csináltuk, amíg jó nem lett.
Úgy tekintesz a fotózásra, hogy ez már egy lehetséges második élet is a tánc után egyben?
Lehet, de én egészen biztosan szeretnék a balett környékén maradni, mert nagyon erős a kötődésem a társulathoz. Ennyi év után ez nem is nagyon lehet másképpen, hiszen több időt töltünk bent egymással, mint sokszor a saját családunkkal.
Ráadásul ez a szakma bizalom nélkül nem működik. A színpadon a lányok úgy ugranak, hogy közben bíznak bennünk, hogy elkapjuk őket. Ehhez az kell, hogy ismerjük egymást, rengeteget próbáljunk együtt, tudjuk, mire számíthatunk a másiktól, érezzük azt is, hogy éppen milyen állapotban van.
A vizuális munka közben nekem azért is fontos, mert azt szeretném, hogy a művészet hivatás maradjon, és ne egyszerűen munka legyen, ne legyen benne anyagi függés. Azért táncoljak, mert akarom csinálni, és ne azért, mert nincs más választásom. Ehhez szerintem az is kell, hogy az ember másban is képes legyen érvényesülni, legyen mindig egy második opció.
Ennyi idő után mennyire kezd tárgyalni veled a tested arról, hogy meddig lehet ezt folytatni?
Jó a genetikám, de reggelente azért már más a helyzet, mint régen. Amit huszonöt évesen fél óra alatt be tudtam indítani, ahhoz most lehet, hogy kell egy óra. Ezt el kell fogadni, nem várhatom ugyanazt a testemtől, mint húsz évvel ezelőtt.
Ahhoz, hogy valaki ilyen sokáig táncoljon, több dolog kell egyszerre: jó adottságok, sok szerencse, és az is, hogy nagyon odafigyelj magadra. Nem elég bemenni és teljesíteni, mert ott van mögötte a táplálkozás, a pihenés, a regeneráció és a mentális feltöltődés is. Ha ezek nincsenek meg, nagyon könnyű kiégni vagy megsérülni.
De ennyi idősen talán már fejben a legnehezebb. Több mint húsz éve vagyok itt, rengeteg emberrel dolgoztam, voltak nagyon jó és kevésbé jó tapasztalataim, és mindegyikből tanultam. Aztán jön egy új koreográfus, aki lehet nálam fiatalabb, lehet kevesebb tapasztalata, viszont nagyon tehetséges, és ő mondja meg, hogy mit csináljak. Ha tudok vele azonosulni, akkor semmi probléma, sőt, izgalmas, ha esetleg nem értünk egyet, akkor is a társulatot kell szem előtt tartanom. Csak ennyi év után már máshogy dolgozza fel ezeket az ember.
A család mennyire tud ellensúlyt jelenteni ehhez az élethez?
Nagyon sokat, szinte mindent. A fiam megszületésével megváltoztam, sokkal nyugodtabban tudom megélni a társulatnál és a bennem történő dolgokat.
Persze az időből mindig kevés jut, és vannak olyan időszakok, amikor ez különösen nehéz. Ezt próbáljuk pótolni nyáron, amikor van rá lehetőség, de az biztos, hogy nagyon fontos, hogy legyen egy másik világ is az ember életében.
Több mint húsz év után mennyi van még benned táncosként?
Nem számolom az éveket. Ameddig bírom, ameddig úgy érzem, hogy szükség van rám, és ameddig örömet okoz, addig szeretném csinálni.
A test úgyis jelez majd, és az ember is érzi, hogy hol tart. Reggel lehet, hogy azt mondom, hetven százalék van bennem, máskor meg azt, hogy százötven. Ez folyamatosan változik, de még van bennem bőven.
Ha most egy tízéves gyerek megkérdezné tőled, miért érdemes balettművésznek menni, mit mondanál neki?
Azt, hogy olyan fantasztikus dolgokat élhet meg a színpadon, amelyekre máshol valószínűleg soha nem lesz lehetősége. Ha jó közegbe, jó alkotócsapatba kerül, az csodálatos dolog. Bejárhatja a világot, és olyan erős barátságokat köthet, amilyeneket talán máshol nem lehet.
Persze egy tízévesnek nehéz elmagyarázni, mi az, amit mi egy előadás közben érzünk. Kívülről az látszik, hogy kimegyünk a színpadra, előadjuk a darabot, aztán jön a taps, mi viszont közben a kulisszában is együtt vagyunk, és kint a színpadon is együtt vagyunk. Egy egész előadásnak van egy közös lélegzése, ami fantasztikus.
Nagyon szeretem a gyerekelőadásokat is. Egy gyereknek úgy előadni valamit, hogy megértse, nagyon nehéz, de ha sikerül, az mindennél többet ér. Lehet, hogy éppen akkor mutatsz neki egy új irányt, és később egy művészetet szerető felnőtt, vagy épp táncos lesz belőle.
A taps akkor nem is a legjobb része?
De, persze! Szeretem a tapsot. Viszont van egy másik pillanat is: amikor összezárul a függöny, és mi ott vagyunk egymással. Megöleljük egymást, és tudjuk, hogy ez most nagyon jó volt, vagy éppen azt, hogy hú, ez most nem volt jó, de köszönöm, hogy megmentettél. Máskor meg majd én mentek meg valakit. És ez legalább annyira jó érzés, mint a taps, mert azt érezzük, hogy ezt együtt csináltuk meg.
