Ez a könyvajánló eredetileg az Azonnali.hu Könyves Kálmán rovatában jelent meg.
2026, India: súlyos hőhullám csap le a szubkontinensre, tartósan magas páratartalommal. Az elektromos hálózat az ország több részén túlterhelődik, egy idő után lehalnak a generátorról működtetett maradék légkondicionálók is. Több tízmillió ember hal meg. Ezzel a mellbevágó eseménysorral indul Kim Stanley Robinson legutóbbi regénye, A jövő minisztériuma, ami májusban jelent meg itthon az Agave Könyvek gondozásában.
A koronavírus egy időre elvonta a figyelmet róla, de talán így év elején időszerű felidéznünk, hogy az emberiség leginkább aktuális apokalipszise nem egy világjárvány, hanem a klímaváltozás. De mondhatjuk így is: a járvány ellen gyakorlatilag pár nap alatt elkészült a vakcina, a klímaváltozás ellen viszont, hiába teltek el évtizedek a probléma detektálása óta, még mindig nem tudjuk, hogyan kéne hatékonyan fellépni, vagy ami még rosszabb: éppenséggel tudjuk, mit kéne tenni, de különböző okokból nem akarjuk azt.
A világjárvány arra legalább jó volt, hogy megmutatta: egy, a klímaváltozásnál jóval kisebb és emberi ésszel felfoghatóbb probléma esetében is jelentős ellenérzést vált ki bármilyen olyan intézkedés, ami korlátozza a nyugaton jól megszokott mindennapi életet és szabadságot. Mindeközben pedig világos, hogy a következő évtizedekben a klímaváltozás, illetve a klímaváltozás elleni fellépés a koronavírus miatt hozott intézkedéseknél is jelentősebb befolyással lesz az életünkre és a szabadságunkra.
Még akkor is, ha a lapokon több tízmillió ember hal meg a cél eléréséig.
Egy ügynökség a világ ellen
A 68 éves amerikai Kim Stanley Robinson az 1980-as évek óta alkot, és a kezdetek óta a legfontosabb témája a klímaváltozás. Megjelenik ez a magyarul kiadatlan Three Californias-trilógia utolsó darabjában (ami szintén egy utópia); aztán ez a központi témája a kétezres évek elején megjelent Science in the Capital-trilógiának, amiből csak az első jelent meg magyarul.
A 2015-ös Aurora ugyan egy generációs csillaghajó útjáról szól egy elvileg élhető bolygóra, valódi tanulsága azonban, hogy meg kell menteni a Földet; a 2017-ben megjelent New York 2140 pedig azt próbálja bemutatni, hogy hogy élhet az emberiség akkor, ha a tengerszint megemelkedése után például New Yorkot félig elönti a víz. Aztán van még itt egy sor önálló regény is a szerzőtől, amelyek mind-mind hozzáadnak valamit az új regényhez.
Ahogy haladunk előre az életműben, úgy érezhető a szerző türelmetlensége a kérdésben: a The Ministry for the Future most már gyakorlatilag sallangmentesen, és ha úgy tetszik: szájbarágósan tárja elénk, hogy milyen lépéseket lesz muszáj megtennünk, ha azt akarjuk, hogy a bioszféra, és benne az emberiség túlélje a következő 100 évet.
Persze van valamennyi történet is. Főhősünk Mary Murphy, a párizsi egyezmény alapján, annak égisze alatt 2024-ben létrehozott, a Jövő Minisztériuma néven emlegetett nemzetközi ügynökség és think tank vezetője, amelynek feladata, hogy az eljövendő generációk és bioszféra érdekeit képviselje a jelen politikai, jogi és gazdasági vitáiban, és olyan megoldásokat szorgalmazzon, amelyek megállítják a klímaváltozást, vagy legalábis mérséklik a hatásait.
Az évtizedes hosszúságúra nyúló sztoriban Murphy kap egy kerettörténetet, amit végigkövetünk, de hamar világossá válik, hogy mindez inkább csak alibi, hogy legyen valamiféle kerete a regénynek. A lényegi részekben ugyanis különféle elbeszélők szemén keresztül látjuk a következő évtizedek lokális katasztrófáit, globális válságait és a helyi megoldásokat, de kap nézőpontfejezetet egy szénatom, a történelem és a pénz, miközben egy másik szálon gyakorlatilag maga a szerző prédikál párbeszédes formában.
A megoldás egyik fele: alakítsuk át a kapitalizmust
A leginkább tudományos-fantasztikus elem a regényben talán az antarktiszi gleccserlassítós vonal; ezen felül leginkább azt tekinthetjük fantasztikumnak, hogy ilyen alapos változásokat lehet elérni a fejekben ilyen rövid idő alatt. Ebben persze a regényben segítenek a különféle, klímaváltozásból adódó katasztrófák, mint az indiai hőhullám, ami után India elkötelezi magát amellett, hogy minden áron a klímaváltozás ellen küzdjön.
És természetesen megjelenik az erőszak is: a könyvben túszul ejtik több hétre a davosi fórum gazdag résztvevőit; a repülőipart egy koordinált, repülőket egy időben az égről leszedő dróntámadással gyakorlatilag egy nap alatt térdre, illetve arra kényszerítik ökoterroristák, hogy álljanak át a nem szennyező léghajók, zeppelinek és miegyebek gyártására. Hasonlóképpen járnak a konténerhajós cégek is.
(Idézőjel azért van, mert ahogy Robinson szereplői megbeszélik: a környezetet elpusztító vállalatokat és milliárdosokat valamiért manapság nem nevezzük terroristáknak, pedig elég sok okunk lenne rá.)
Mindemellett Kim Stanley Robinson a megoldási javaslataival a békés út fontosságát hangsúlyozza – azt, hogy egyszerű törvénymódosításokkal, illetve a központi bankok összefogásában megvalósuló átalakításokkal a gazdaságban egy sor klímacélt könnyen el lehet érni. Nyilván büntetni és szigorúan szabályozni kell a széndioxid-kibocsátást, de emellett ösztönözni kell azt is, hogy az emberek és cégek ne csak karbonneutrálisak, de karbonnegatívak legyenek: magyarul jövedelmező üzlet legyen széndioxid-kivonással, -megkötéssel foglalkozni.
És a közvetlenül a klímára vonatkozó megoldások, javaslatok és ötletek mellett Robinson folyamatosan hozza az ezt kiegészítő, a mostani igazságtalan, ésszerűtlen és a bioszférát tekintve öngyilkos gazdasági rendszer korrekciójára tett javaslatokat: világszerte garantált munkahelyeket, olyan minimálbért, amiből tényleg meg lehet élni, ésszerű vagyonplafont a gazdagoknak, rendezést a következő évtizedben a klímaválság miatt csak még súlyosabbá váló menekültkérdésre.
Nincs egy megoldás, nincs varázsszer
Kim Stanley Robinson életművét összefoglaló regényében arról ír: nem elég karbonneutrálisnak lenni, nem elég széndioxidot kivonni a légkörből, nem elég megakadályozni, hogy még több üvegházhatású gáz szabaduljon fel az olvadó tundrából, nem elég valahogy megakadályozni a jégsapkák olvadását, nem elég vegyi anyagokat szétteríteni a légkörben, hogy hűtsük a bolygót, nem elég visszaadni minél nagyobb területet a vadon élő állatoknak.
Nem elég kis korrekciókat tenni a hulladékgyűjtésünkkel, de még az sem elég, ha a hulladéktermelésünket fogjuk vissza, vagy átállunk teljesen elektromos autókra. Nem elég egyszerűen lemondani egyes embereknek a marhahúsról, vagy egyes embereknek, vagy csoportoknak csökkenteni a karbonlábnyomát. Ezek mind fontos dolgok, és minél több ilyen megoldást meg kell próbálni, egyszerre: sok el fog bukni, de néhány beválhat.
A legfontosabb azonban az a felismerés, hogy a gazdasági rendszerünk is egy technológia, ami a leginkább felelős azért a geomérnökösködésért, ami ide juttatott minket. Magyarán szólva a kapitalizmust kell meghaladni: most kell elkezdenünk gondolkozni azon, hogy ez hogyan lehetséges, és már így is óriási késésben vagyunk.
De Robinson ebben a könyvben egész konkrét javaslatokat tesz a gazdasági rendszer korrekciójára és átalakítására, teljesen megvalósíthatónak tűnő javaslatokat, amelyeket részletesen elmagyaráz, és végiggondolja azt is, hogy a reálpolitikában hogy lehet elérni ezeket a célokat. Politikusoknak kötelező olvasmány, és mindenki másnak is, aki képe akar kerülni abban a tekintetben, hogy mi várhat ránk a következő évtizedekben.
Olvasnál valamit, de nem tudod mit? Könyves Kálmán segít!
