Az alábbi jegyzet az Ugytudjuk márciusi printjében jelent meg. Mivel éppen most nagyon aktuálisnak éreztük, így újra megosztjuk olvasóinkkal.
Azt mesélte nekem a nagymamám, hogy az ő idejében nem szöktek csak úgy fel hipp-hopp a termékek árai. A kenyér 3 forint 20 fillér volt és ez az ár olyan atombiztos volt, hogyha esett, ha nem esett, ha bő volt a gabonatermés vagy éppen silány, a boltban akkor sem kellett többet fizetni.
Más volt már a hússal. Igaz, az sem volt drága, csak éppen nem volt. Hosszú sorokban kellett kivárni, amíg a vásárló bejutott a henteshez, ott meg aztán nem azt kapott, amit csak kért, hanem azt kért, amit éppen kapott. Emlékszem gyermekkorom kedvenc csemegéjére, a mai napig szeretett velőskenyérre. Talán ennyi idő távlatából már leírhatom, hogy családi protekcióval jutottunk hozzá némi velőhöz, így lettünk mi, ha csak egyetlen vacsora erejéig is a kevés kiváltságosok egyike.
Most én mesélem a nagyikámnak, hogy itt vannak a hatósági árak. Fixen tankolunk, befagyott a csirke és a sertéshús ára, a cukor, a liszt az olaj sem emelkedik már jó ideje. A mamikám meg úgy érzi, megfiatalodott, hiszen bő harminc évvel ezelőtt volt hasonló a piacgazdaság.
Csakhogy a mama gyanakodni kezdett - nem csoda, sokat látott bölcs asszony, aki a kilencvenedikbe lépett -, és ha minden jól megy, jövőre tölti is. Mamikám jól tudja, hogy ingyen semmi nincs, és az sem járja, hogy ráfizetéssel kereskedjenek.
Ki fogja végül a különbséget megfizetni? - bökte ki végül a kérdést.
Mi, mamikám, azt gyanítom, csakis mi fogunk erre még ráfizetni - válaszoltam neki.
Szegény mama azóta is nyugtalan.
