Ez a cikk eredetileg az Azonnali.hu Könyves Kálmán rovatában jelent meg.
Egy éve tudtam róla, hogy Lőrinczy Judit következő regénye egy Alföldön játszódó cli-fi lesz – ez ugye a climate fiction, a klímaváltozásra fókuszáló sci-fi rövidítése –, és eléggé izgatott voltam a dolog miatt. Bármennyire aktuális a téma, nem sok cli-fi született magyar nyelven, bár a számuk szaporodik. Volt tavaly egy antológia a témában (A hőség gyermekei), illetve ide számolhatjuk Kőhalmi Zoltán könyvét is, ifjúsági fronton pedig Rojik Tamás könyveit, illetve Mészöly Ágnes és Molnár T. Eszter regényét.
Az azonban, hogy Lőrinczy Judit nyúlt a témához, különösen felkeltette a figyelmem. A szerző két korábbi regénye homlokegyenest más érzéseket hagyott bennem, de az biztos, hogy mindkettő különleges volt a hazai fantasztikus színtéren. Az Ingókövek című 2013-as regény egy Sztálingrád ostroma alatt játszódó, hipnotikus erejű mágikus realista regény; a 2018-as Elveszett Gondvána pedig egy nagyon egyedi hangvételű szürreális fantasy, amit akkor nem nagyon tudtam hová tenni. (Szerencsére nemrég az Odaértett olvasó blog kicsit helyrerakta a dolgot az én fejemben is.)
Mint láthatjuk, ez a két regény nem kifejezetten sci-fi, főleg nem cli-fi. Ráadásul amint nyilvános lett Az utolsó tanú fülszöveg, a helyzet bonyolódott:
kiderült ugyanis, hogy nem egy átlagos, klímaválságot valamilyen szempontból vizsgáló regényt kapunk, hanem rögtön egybecsomagolva ezzel westernt és fantasyt is.
Ekkor egy pillanatra megijedtem, hiszen a fantasztikum az ötletek irodalma, de ahhoz, hogy ennyire eltérő hagyományokból táplálkozó ötletek jól működjenek együtt, nagyon ügyesen kell zsonglőrködni mindennel.
Az ősi sírtól a szektásokon át az ügyészekig
Szóval a történet a következő: 2052-ben járunk az Alföldön, ami eddigre gyakorlatilag sivatag, az Európai Unió fallal őrzött határvidéke, amelyen belül Szeged például szintén saját fallal körülvett város, miközben a vidék égető melegében mindenféle betyárbandák és – a pletykák és mesék szerint – furcsa, nem evilági lények, ún. másélők garázdálkodnak.
A történetet az indítja be, hogy megtalálják egy szegedi professzor és egy nyíllal átlőtt betyár holttestét a Tisza kiszáradt medrében egy kifosztott, ősrégi sír mellett.
Mi ébredt fel a Tisza kiszáradt medrében, és hogy járul hozzá a természetfeletti pusztítás elszabadulásához a klímaváltozás? Hogy élnek túl az elsivatagosodott vidéken az emberek, és kik azok a furcsa emberek, akik íjjal vadásznak az éjjel hűvös pusztaságban? MIre készülnek a Derekegyházon élő szektás földművesek? Megmentheti-e egy csapat jövőbe látó ember a környék lakosságát a szinte biztosan bekövetkező pusztítástól, ha összefognak?
Az egyébként ügyészként dolgozó szerző ezek mentén kezdi el mozgatni a többnyire ügyészekből, nyomozókból, rendőrökből, betyárokból és a pusztában így-úgy túlélőkből álló széles szereplőgárdáját, hogy aztán egészen váratlan helyekre vigye a történetet a Szolnok és Szeged között elterülő sivatagban.
De sikerült?
Fent jelzett aggodalmam alaptalannak bizonyult. Teljesen organikusan tudott egymásra épülni a cli-fi-jelleg, ami alapvetően a szépen felépített westernes díszletet adta, a kis nemzetközi kitekintéssel, de egyébként kifejezetten magyar témára felhúzott fantasy és a police procedural, ahol van lovon járó becsületes sheriff és drónnal letapogatott bűnügyi helyszín is.
Pedig nem voltam kezdetben teljesen kibékülve a regényszöveg minden aspektusával: például tényleg rengeteg a nézőpontkarakter, és van köztük olyan is, aki talán dramaturgiailag túl későn lép a játékba. De egy idő után a zavaró tényezők is elkezdtek inkább érdekessé válni a szövegben,
miközben egyre inkább elmerülünk ebben a nagyon magyar ízű weird westernben, amiben egyszerre izgalmas, ahogy fellázad a jövőbeli cigánygettó Szolnokon, és küzd meg egymással két ősi szellem a sivatagban.
Egyszerre érdekes az ügyészek és nyomozók munkája, amit nyilván tapasztalatból hitelesen mutat be a szerző, és a szöveget egyre inkább eluraló fantasy-koncepció, aminek háttere talán nem kapja meg azt a teljes kifejtést, aminek én örültem volna, mégis felépíti a megfelelő drámai csúcspontot a regényben – kétszer is, de erről nem akarok többet írni.
Az Ingókövekben felmerülő dolgokat olvasás után hetekig nem tudtam kirázni magamból, most pedig nem tudok úgy ránézni egy panelre, hogy ne a regényben lángoló tízemeletesek ugorjanak be. Ugyanígy biztos furcsa lesz sok év kihagyás után visszamennem a szívem csücskének számító Szegedre, miután a regényben bejárhattam az ötven évvel később utcáit.
Szóval hiába mondta a pszichológusom – idézve a mémet –, hogy az elsivatagosodott Alföldön játszódó weird western nem létezik. És hát tényleg, kinek jutna eszébe tényleg ennyi, és ennyire őrülten széttartó dolgot egy szövegbe összehozni?
Hát a négy-öt évente valami egészen furcsa dologgal előrukkoló Lőrinczy Juditnak.
Örülök, hogy ez a regény megszületett, nagyon sok lehetőséget villant fel a hazai fantasztikum előtt, remek minőségben.
