A Szűrcsapó utcában járok, magabiztos lépteimmel egy ismerősömhöz tartok. Rég' láttam őt, de lassan odaérek. Csippan a telefonom. Ő az, írt.
“Bocs, ez meg az, mégsem jó, átrakhatjuk jövő hétre?”
– olvasom. Persze, előfordul az ilyesmi, csak az bánt, hogy feleslegesen jöttem el idáig.
De nini, az Anita. Az Anita Presszó. Ó, mennyi estét töltöttem itt kicsit fiatalabb koromban! Azaz csak pár éve, de azok a gondtalan idők, az volt ám az igazi élet!
Betérek. Megüt a kávéaroma illata, megkívánok egy krémes cappuccinot. Leülök a láthatóan új, tetszetős asztalokhoz. De a felszolgáló csak nem jön ide.
“Hát ha ő nem, akkor majd én!”
– morgolódok egy kicsit, a pulthoz ülve pedig kérek egy csészével. A kávé finom, de a kiszolgálás nem az igazi. Lehet, hogy csak én lihegem túl? Egy kis sütemény, egy pohár víz, és máris szívesebben járnék ide, újra.
Visszaülök az egyik asztalhoz. Felszínre törnek az emlékek: nagyon menő hely volt az Anita nem is olyan régen! Itt találkoztam először a Borival; ja, és itt bukott le a csaja előtt a Jani. Mennyi sztori, hihetetlen!
A telefonomat nyomkodom, a kávé már elfogyott, én viszont nem sietek. Legyen egy sör is a napi jutalmam, de tényleg csak egy! Kikérem, megkapom. Az új szerzeményemmel kilépek egy cigire, az idő meleg, sajnos a sör is. A kis kert tele van, a nagy terasz viszont nincsen nyitva, ahogy az valamikor lenni szokott… Irány vissza!
“Olyan könnyen lehetne becsábítani az embereket ide, csak pár apróság hiányzik: fényreklám, némi virág, valami hírverés. A hely szuper, sokan is ismerik, a környéken konkurencia sincs nagyon”
– fut végig a fejemben.
A pohár kiüresedik, az emlékek tovaszállnak. Lépek ki az ajtón, de egy fehér papír elcsalja a tekintetem.
KIADÓ.
És tényleg belelkesülök… bárcsak értenék a vendéglátáshoz, akkor tuti kivenném a helyet.
Szponzorált tartalmat olvastál!
