Milyen lehet a pokol? – erre nem tudjuk a választ, mert onnét még senki sem jött vissza. Pedig dehogynem: a legújabb, holokauszt témájú műben, a 999 fogolyban, azt mondja egy náci orvos, miután Auschwitzba érkezett: „Dante pokla komédia ahhoz képest, ami itt van".
Heather Dune Macadam most megjelent könyvének alcíme pontosan tükrözi a több száz oldalas, rendkívüli alapossággal és tényfeltárással megírt, eligazító jegyzetekkel és korabeli fotókkal illusztrált művét: „Az első auschwitzi női transzport története".
Az ismert dokumentumfilmest barátai beszélték rá arra, hogy a film után könyvlapokon is megjelenítse a szerencsétlen sorsú, szinte még gyereklányok tragikus sorsát.
1942. március első napjait írjuk. A nacionalista Szlovákia viszonylagos békés pontnak tűnik, de nem sokáig. Az országot egy katolikus pap, Tiso vezeti, aki igyekszik megfelelni Vatikánnak, de leginkább Hitlernek. A zsidókat pedig zsigerből utálja. Rájuk azt a hírhedt mondás terjeszti ki, amit egy náci tiszt a hőség és a hideg okozta szenvedések láttán a haláltáborban megfogalmazott:
„A zsidók számára nem létezik időjárás".
Tiso döntése nyomán, bármilyen cinikusan is hangzik, teszt üzemmódba kapcsolják a deportálást. Macadam a túlélők, a fellelhető levéltári adatok, visszaemlékezések alapján szinte regényszerűen írja le, miként bombázta szét hetek alatt a falvak, városok összeszokott és elismert zsidó közösségeit a kereszténynek álcázott szlovák fasizmus.
A rendszer cinizmust jelzi, hogy a 15-36 év közötti, férjezetlen zsidó lányokat a hivatalos verzió szerint három hónapos munkára rendelik. Azzal kecsegtetve őket, hogy pénzt kereshetnek az ínséges időkben, támogathatják családjukat.
Aztán elkezdik a lányok begyűjtését, a fasiszta Hlinka Gárda elemében van. Nem volt mentség, a lányokat Poprádról elszállítják, de ők még a marhavagonokban is azt hiszik, hogy csak 3 hónap munka és várja őket a szeretett családjuk.
Néhányan, meglátva a Tátra hegyeit, csillogó szemmel énekelni kezdik a szlovák himnuszt.
Aztán elértek Auschwitzba. A kopár, szélfútta területen akkor még nem volt se gázkamra, se krematórium és nem létezett az igazi haláltábor, Birkenau sem. Valóban egyfajta „tesztnek" szánták a 999 lányt.
Rajtuk próbálták ki, mit bír el az emberi lény, ha lelkileg a végsőkig alázzák, fizikailag gyötrik. Velük tapostatták ki az újabb és újabb transzportok útját, majd többségüket a halálba lökték.
Macadam könyve az egyébként sokrétű és jól dokumentált holokauszt irodalomhoz még jócskán hozzátesz. Mivel elsőként szól az „elfeledett" nőkről, de még ennél is többről: teljes kiszolgáltatottságukról, társadalmi lenézettségükről.
A nők még a halál torkában is „kevesebbet érnek férfi társaiknál, mivel alsóbbrendűek". Egyfajta hiánypótlás és elégtétel tehát, hogy megismerhetjük azokat a családokat, amelyek szenvedéseiről eddig csak szűk körben tudtak.
A könyv révén betekinthetünk egy pokoli „üzem" hétköznapjaiba. A megérkezett lányokat nem látják el, enni napokig nem kapnak, ellenben ütik, rúgják őket. Majd meztelenre vetkőztetik őket és a lelki megtörés részeként az SS tisztek „alapos testüreg motozást végeznek el rajtuk".
Rengeteg tini kap sokkot szüzessége brutális elvételétől, véreznek, sikoltoznak. A felügyelő kápók verik őket, a tisztek többeket főbe lőnek. Ez volt a szlovák zsidó lányok belépője Auschwitzba, és bármennyire abszurd, még szerencséjük is volt.
Mert a gázkamrákat és a krematóriumokat csak egy évvel később indították el a derék nácik.
De még itt is akadtak emberségesek. A kápók többsége bűnöző volt, közte gyilkosok, prostituáltak. Egyikük például kutyákkal tépette szét kiszemelt áldozatát, szadizmusa még a tábort vezető Rudolf Höss-t is lenyűgözte: „Ezek a nők sokkal vadabbak, kegyetlenebbek, mint a férfiak". A táborvezető persze ezt dicséretnek szánta.
De volt másféle kápó is. A visszaemlékezők szinte mindegyike megemlíti Orli Reichert, aki kommunista eszméiért került börtönbe. Már 6 évet ült, amikor 1942-ben Auschwitzba vitték. Ő nagyon sok lányon segített. Nem vezényelte például munkára a sérülteket, vagy szemet hunyt, ha elbújtak a barakkban.
Úgy nevezték a rabok, hogy „Auschwitz angyala".
A lágerben nem volt fűtést. Gyakran, különösen a zsidó ünnepek tájékán, egész nap mezítelenül álltak a lányok a hóban, kopaszra borotválva. A lelki és testi gyötrelmek hatására sok fiatal a kerítésnek futott és szénné égett. Mások viszont a túlélésre rendezkedtek be. Ehhez minden gyötrelem mellett túl kellett élni az időközben bevezetett szelekciót is.
A szelekció Auschwitzban az életet, vagy a halált jelentette.
Ha az SS tisztek, vagy a kápók beteg, sérült, gyenge rabot vettek észre - kiszólították a tömegből. Ezután megverték, majd teherautóra rakták és egyenesen a gázkamrába vitték.
Még elbúcsúzni sem volt idő a társaktól. Csak az a sérült úszta meg, akinek volt társa, barátja, rokona, aki tartotta a sorban, nem engedte megroggyanni.
Voltak más angyalok is. Közte dr. Manci Schwalbová szlovák orvosnő, aki nem csak gyógyított a borzalmas körülménye dacára, hanem sokszor elbújtatta, kimentette a szelekció, azaz a biztos halál elől ápoltjait. Akkora tekintélyre tett szert még a náci gyilkosok előtt is, hogy 1943-ban felajánlották: szabadon távozhat Palesztinába.
Az orvosnő azonban maradt a haláltáborban, mondván: „Itt van rám szükség".
A tábori hierarchiában a legjobban vágyott munka a válogató barakk, ahogy a rabnők nevezték, a „Kanada" volt. Aki ide került, annak nem kellett szelekcióra menni, hajat növeszthetett és dupla fejadagot kapott. Napi 12 órában válogatták át az egyre nagyobb tömegben érkező deportáltak holmijait.
A „Kanada" nyújtotta a legnagyobb esélyt a túlélésre. És itt esett meg egy hihetetlen történet, amelynek alanya egy SS tiszt és egy szépséges zsidólány, Helena volt. A tiszt beleszeretett a lányba, aki eleinte érzelmeket mímelt, majd viszontszerelmes lett a jóképű, 21 éves tisztbe, Franz Wunschba.
Ekkor történt a holokauszt irodalomban is példátlannak nevezett, de bizonyított eset.
Egy transzporttal a haláltáborba hozták Helena nővérét és annak két kisgyermekét. Helena sokkot kapott, amint látta, hogy viszik a nővérét és a kicsiket a „gázba". Hisztérikusan sikoltozott, amit a tiszt meghallott. A nő kérte, hogy segítsen.
Ez nem volt lehetséges, mert az „öltöző" már a gázkamra része volt és időközben sokakat betereltek a „zuhanyzóba", ahol Ciklon–b mérges gázt köptek a zuhanyrózsák. Ráadásul a kapuban dr. Mengele és orvostársa állt, ők felügyelték az „akciót" (volt nap, hogy 20 ezer embert öltek meg).
Wunsch viszont elment Mengele mellett, be az öltözőbe és kihozta szerelme nővérét. Mengelét úgy tévesztette meg, hogy az asszonyt ütni kezdte, mondván: „Majd engedelmes lesz, szükség van rá a válogatóban!".
Sok évvel később egy perben Helena hajlandó volt Wunsch mellett tanúskodni, akit a bíróság így felmentett a háborús bűnös vádja alól. Nővére azonban sohasem bocsátott meg a tisztnek, hiszen gyerekei a gázba vesztek.
„Ha az óceán tinta volna, az ég pedig papír, akkor sem tudnám leírni mindazt a borzalmat, amit átéltem", fogalmazta meg ekkoriban egy deportált fiatalkorú sok ezernyi sorstársa érzését.
A 999 szlovák női fogoly közül csak kevesen élték túl a borzalmakat és a felszabadulás sem volt diadalmenet. Jól jellemzi az akkori közállapotokat, hogy egy hazafelé tartó női menetre rátámadtak a Vörös Hadsereg katonái és mindenkit megerőszakoltak.
Közte Orli Reichert, „Auschwitz angyalát".
A 999 fogoly tisztelgés az első női transzport előtt és egyben intelem is. Arra, hogy a fasizmus mint rendszer ugyan megszűnt, de a fasiszta gondolkodásmód, az antiszemitizmus nem.
A fasiszta/kommunista/hibrid rendszerek sajátja, hogy hazug világot alakítanak ki, az emberi életet tárgyként kezelik. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy az ordas eszmék elleni harc örökkévaló.
