A türkös kultúrákban nem nagy ügy, ha elcsattan néhány pofon, hiszen e szellemi sztyeppén az „asszony verve jó" , életének értelme a fatányéros/fakanálos világ. A fatányérba azonban némileg belemószerolt a Me Too - #metoo – mozgalom. Pontosabban láthatóvá vált, a filmvásznon mindenképpen.
Egyszerre két, nemzetközileg is jegyzett film témája az elnyomott nőiség, eltérő társadalmi-kulturális keretbe helyezve. A mondandó mindkét esetben azonos: női hősök harcolnak igazukért. Az alávetettségük pedig tragédiába torkollik.
Az utolsó párbaj (The Last Duel) rendezője az a Ridley Scott, akivel kapcsolatban ha csak egyetlen filmet említenénk, akkor is összeáll róla a kép. Ez a film pedig A nyolcadik utas: a Halál. Mondják, a Scott-filmek forgatásán kamionnyi művér csordogál el és mindig puskaporos a levegő. Ezt aztán tökélyre is vitte a Gladiátorban, de utána az érzelmesebb képi síkok felé fordult.
Talán emiatt is talált rá egy különös, ám megtörtént eseményre, egy 14. századi, főnemesi párbajra. Két francia főúr, nevezetesen Jacques Le Gris és Jean de Carrouges halálra menően csapott össze egy hölgy tisztessége okán. Mégpedig hosszas jogi procedúrák után és végül a király engedélyével. A viszály oka egy gyönyörű nő, Marguerite de Carrouges volt. Azaz Carrouges felesége. Grist és őt eleinte a fegyverbarátság fűzte össze, ám egy birtokvita ellenséggé tette őket.
Le Gris egy idő után szemet vetett ellenfele nejére és kihasználva annak távollétét, rajta ütött birtokán. Majd betört az egyedül lévő hölgyhöz és megerőszakolta. Ez akkor, úgymond, nem számított ügynek, mivel a nők jogfosztottként, alávetettségben élték életüket. A főnemes felesége azonban meggyőzte férjét az erőszakról, innentől indult el a párbajig vezető procedúra. Lényegében ez volt az első bizonyított #metoo-ügy.
Ridley Scott hozzá méltón a sztorit megtekeri, ugyanis három, a férj, a feleség és az erőszakoló szemszögéből meséli el. Marguerite sorsát már-már érzelmesen kíséri, kiemelve bátorságát és erkölcsi szilárdságát nembeli lényege védelmében. Ez egyfajta fricska a kor női ideáljának, a harcias szűznek, Jeanne d'Arcnak, aki eltűri az egyházi „vizsgálatot", majd férfiként küzd a férfiakért, hogy ők aztán női boszorkányként vessék máglyára...
Scott a film végi párbajjal egyfajta elégtételt szolgáltat. Azért a jelző, mert a valóságban nem sikerült végső bizonyosságot nyerni az erőszakról, ezért Istenre bízták a döntést: aki legyőzi a másikat, azé az igazság. A páncélos párbaj külön kis műremek a filmben. Amit csak elbírhat a vászon, az van itt: szikrázó összecsapás, vér, dicsőség, küzdelem és halál. A halál pedig megnyitja a kaput az igazság előtt...
A MeToo okán találkozhat a francia régmúlt Enyedi Ildikó Feleségem története című, 180 (!) perces alkotásával. Ez a film azonban messze más esztétikai minőséget képvisel, mint Scott műve. A bázisul szolgáló Füst Milán regény jó ürügy arra, hogy Enyedi szétszálazza a nő-férfi viszonyrendszer fel-és megoldhatatlanságát. A jeleneteket a rendezőtől már ismert és megszokott bársonyosság hatja át, amely apró rezdülések ezreiből áll össze erős képekké.
Störr kapitány fogadásból elvesz egy szép hölgyet, azt, aki elsőként belép kedvenc kocsmája ajtaján, majd rááll a hagyományos férj-feleség szerepkörre.
Csakhogy felesége merészen önálló és öntörvényű nő, aki ugyanazt szeretné megélni, amit férje. Van is erre esély, hiszen a két ember felszínes kapcsolata szorossá és méllyé alakul át, a nő-férfi egyenlőség kezd testet ölteni a hétköznapokban is. De aztán jönnek a buktatók. A féltékenység, a félreértés, a szenvedély eltérő intenzitása, a másik távolodása. Végül ez a kapcsolat is éppen olyan hamuvá lesz, mint a legtöbb.
Így Störr kapitány elhagyja élete „hajóját". A feleség – a Nő - lázadása olyan igazságként jelenik meg előttünk, amely szükségszerűen vezet tragédiához. Hogyan is lehetne egy madártól azt kérni, hogy vesse le szárnyait. Störr mégis ezt teszi, meghozva ezzel élete legrosszabb döntését.
Enyedi előző filmjében, a Testről, lélekről címűben hasonló, de messze nem ennyire karakteres struktúrákat vázol. Ott a nő a reménytelen vágyak tárgya és mint ilyen, eljut a tragikum küszöbéig. Úgy tűnik, ebben a világban nincs sok esély a nőiség, mint olyan sikerére. Az okok sokfélék. Mondjuk, hogy létező világunk szinte semmiben sem egységes, így aztán minden kultúrának megvan a maga kis MeToo-ja.
Enyedi Ildikó magyar filmrendező, így értékes és mélyen átélt műve alapján nem is állnánk rosszul. Ám a férfi-nő kapcsolatrendszer megértését nálunk nagyban zavarja a vak komondor ugatása.
