Ekler Luca világ- és Európa-bajnokként, világcsúcstartóként érkezett meg a tokiói paralimpiára, ahol 100 méter sprintfutásban egy negyedik helyet, a 400 méteres futásban egy ötödik helyet szerzett, távolugrásban pedig aranyérmet nyert. Luca 10 éves korában kapott stroke-ot, aminek következtében lebénult a bal oldala, ám a kezeléseknek hála ez idővel javult. Így találkozott az atlétikával, ahol sokáig az épek közt versenyzett, ám 2018-ban csatlakozott a parasporthoz, azóta a T38-as kategóriában versenyez. Vele beszélgettünk.
Ekler Luca aranyérmes!
Saját világcsúcsát kétszer is megjavítva aranyérmet nyert a szombathelyi Ekler Luca kedden távolugrásban a tokiói paralimpián. A T38-as kategória magyar indulója világ- és Európa-bajnokként vágott neki második számának az után, hogy szombaton negyedik lett 100 méteres síkfutásban. Már elsőre megjavította saját, 5,51-es világcsúcsát, 5,60 métert ugrott, ezzel nagy fölénnyel vezetett.
Sikerült már kipihenned magad, mióta hazaérkeztél Szombathelyre?
Az az igazság, hogy az elmúlt két hét Budapesten nagyon-nagyon sűrű volt, hihetetlen mennyiségű megkeresést kaptam – igyekeztem a lehető legtöbbnek eleget tenni. Úgy terveztem, hogy hazajövök Szombathelyre pihenni, de itt is annyian hívtak és annyi emberrel szerettem volna találkozni, hogy a pihenés egyelőre kicsit háttérbe szorult. De ami késik, nem múlik, október közepén megyek majd nyaralni.
Egy ismerősöm nemrég újságolta, hogy a kislánya iskolájában te voltál a vendég, és mekkora élmény volt nekik, hogy lepacsiztál velük. A történet alapján úgy tűnik, elkezdtél példaképpé válni a fiatalok számára.
Nem csak nekik volt óriási élmény, hanem nekem is, az egész iskolában sorfalat álltak és úgy köszöntöttek. Tényleg úgy érezhettem, hogy bajnokként tértem haza.
Azt gondolom, hogy ha ezzel én motivációt adok akár gyerekeknek, akár felnőtteknek, hogy akárhogy is, de küzdjenek az álmaikért, kezdjenek el sportolni, akkor nekem már megérte.
Felelősséggel járnak azok az eredmények, amiket elérünk és azok az üzenetek, amiket hordozunk. Én igyekszem ezt úgy használni, hogy segíteni tudjak vele.
Volt már olyan konkrét visszajelzés, amit egy ilyen látogatás alatt kaptál, és új erőt tudtál belőle meríteni?
A Reményik suliban is jártam és ott egy kislány odajött hozzám, hogy szeretne mondani nekem valamit. Először nem tudtam elképzelni, miről lehet szó, esetleg valami kínosabb téma vagy lehet, hogy zavarban van? „Nekem Te vagy a példaképem” – tört ki belőle végül. Én meg néztem rá, hogy tényleg? Nem egy ilyen volt mostanában, ezek hihetetlenül jól esnek. Nekem is egy visszacsatolás arról, hogy jól csinálom, amit csinálok. Ezek azok a dolgok, amiért tényleg megéri.
Ilyenkor a gyerekek miket szoktak kérdezni tőled?
A fiatalabb korosztály nagyon sokat szokott kérdezgetni a kórházban töltött időszakról. Arról, hogy hogyan történt a bénulásom, hogyan éltem meg, milyen érzés volt? Emellett talán még arról érdeklődnek, hogy milyen volt nyerni, milyen volt a győzelem, milyen volt Tokió. Sokat mesélek nekik az paralimpiai faluról is, hogy el tudják képzelni, milyen is egy paralimpia. Beszélgetünk a különböző sérültségekről, hogy milyen sportágak vannak. Szoktam neki videókat is mutatni.
Nagyon korosztályfüggő amúgy. Az idősebb korosztályt, serdülőket teljesen más érdekli. Kicsit jobban érdeklődnek a lelki része iránt. Szokásos kérdés szokott lenni, hogy mennyit edzek, hogyan jött az életembe az atlétika, milyen más sportokat űztem. Azt gondolom, hogy ebből ők is meg tudják találni azokat pontokat, amivel párhuzamot tudnak vonni. Például tegnap is sok teniszező gyerkőccel találkoztam, akik nagyon örültek, amikor megemlítettem, hogy én is azzal a sportággal kezdtem.
Neked van példaképed?
Konkrét személy nincsen. Ilyenkor Édesapámat szoktam mondani, ő az, akire felnézek. Ha atlétát kéne mondanom, akkor Krizsán Xénia. Nekem ő az, aki tényleg hihetetlen alázattal és szorgalommal végzi a munkáját – nagyon-nagyon fel tudok rá nézni emiatt.
Nekem az a hitvallásom, hogy minden emberben meg tudom találni azt a kis dolgot, amiben biztos, hogy jobb nálam és amiben fel tudok rá nézni.
Fotó: Vágvölgyi Bálint
Neked, mint atlétának hogyan épült fel egy átlagos napod?
Ez is nagyon változó, szezontól függ és attól, hogy milyen időszakban vagyunk. Ha például egyetemre járok, akkor a napjaim nagyrészét a suli teszi ki és akkor csak este tudok elmenni edzeni. Most van, hogy valamennyi tanulással vagy megkereséssel indul a napom, mert ugyan pihenőm van, de általában elmennék egyet erősíteni vagy gyógytornára. Utána ebéd, aztán egy rövidebb pihenő. Délután edzés. Estefelé van, hogy találkozok a barátaimmal vagy ha óráim vannak, az még belelóg. Tényleg elég változó. Nagyon szeretek elmenni egyet kirándulni vagy sétálni, hogy ha csak egy edzésem van. Az egy kicsit ki tud kapcsolni.
Menyiben módosította az a felkészülésedet, hogy egy évvel halasztódott a paralimpia?
Eléggé érintette, főleg azért mert Budapestről haza kellett költöznöm, mert a kollégium, ahol akkor laktam, bezárt. Itt Szombathelyen kellett folytatnom a felkészülést. A testvéreimmel nagyon sokat edzettünk együtt, az motiváció szempontjából nagyon sokat segített (Lucának három fiú testvére van, mindhárman vízilabdáznak - a szerk.). Az nehéz volt, hogy edző nélkül kellett edzeni, meg egy-két hétig pályára se lehetett menni. Akkor kreatívan kellett megoldani – például erdőben -, otthon kis konditermet építettünk fel, így próbáltuk megoldani az edzéseket.
Sok segítséget kaptam az itteni edzőktől, két hét után be tudtam jönni a pályára edzeni. Talán szerencsém is volt, mert nem egy technikai szezonban voltunk, tudtam egyedül csinálni az edzéseket. Az edzőmmel mindig konzultáltunk, hogy hogy ment, felvettem videóra és elküldtem, mit csináltam. A körülményekhez képest a terveknek megfelelően tudtuk folytatni a felkészülést, de nem volt könnyű abból a szempontból, hogy kicsit kikerültünk a megszokott ritmusból. Meg hát felmerült az is, hogy a paralimpiát nem csak halasztják, hanem törlik is – a mindennapos bizonytalanság volt a legnehezebb.
Ha jól tudom, akkor Lénárt Ágotával dolgozol együtt. Most nagyobb szükséged volt egy sportpszichológus segítségére emiatt a bizonytalanság miatt?
Mindenképpen. Azt nem mondom, hogy napi kapcsolatban voltunk, de bármikor felhívhattam, hogy ha úgy éreztem, hogy éppen összecsapnak a fejem felett a hullámok. Emellett az is jó volt, hogy nem csak a fizikai, hanem a mentális felkészülésben is a cél továbbra is Tokió volt. Tényleg sokat segített, ha mondjuk leírtam, hogy egy adott napon milyen jó dolog történt, vagy hogy mik a céljaim. Ezek adtak egy irányt. Még ha nem is láttam az egésznek a végét, akkor is tudtam, hogy miért dolgozok minden nap.
Milyen volt Tokió? Azt lehetett hallani, hogy ott is azért komoly intézkedések voltak. Például a verseny előtt pár nappal lehetett csak megérkezni, és amint végeztek, menniük is kellett haza. Titeket ez mennyiben érintett?
A legtöbb csapat 48 órával a versenyük befejezése után hagyta el a falut. Nekünk is nagyjából ennyi volt. Enyém volt az utolsó versenyszám a 400 méteres síkfutással. Szinte közvetlenül a verseny után volt egy fogadásunk a tokiói magyar nagykövetségen. Sokaknak ez volt a zárás, de mi az atlétákkal együtt részt vettünk a záróünnepségen, majd másnap hajnalban indultunk haza. Kicsivel több, mint két nap telt el az utolsó versenyszám és a hazaindulás között.
Ez azért tényleg kimerítőnek hangzik.
Hosszú volt. Azért három versenyszámban indultam – a 8-10 napos, folyamatos koncentráció fárasztó volt. Én még nem tapasztaltam ilyet, ez volt az első paralimpiám, úgyhogy szokatlan volt. A következő biztos könnyebb lesz.
Nem csak paraversenyeken szoktál indulni, hanem az épek közt is versenyezel. Van különbség a kettő között?
Azon kívül nem sok, hogy az egyikben épek, a másikban pedig fogyatékkal élő sportolók versenyeznek, talán kicsit a hangulatában tennék különbséget. Én sokkal felszabadultabban érzem magam a paraversenyeken. Szerintem ez azért van, mert itt tudok hozzám hasonló sportolókkal versenyezni, találkozni. Tudjuk egymásról, hogy mindenki mögött van egy olyan történet, egy olyan nehézség, amin túltette magát és abból építette fel az életét – van, aki szinte a nulláról. A szabályokban igazából minimális különbségek vannak. Ahol kellett, ott az adott sérültségre van ráigazítva – pl. egy kerekesszékes versenynél, vagy olyan futónál, aki nem tud rajtgépből rajtolni.
És a sportolók hozzáállásban, szemléletben?
Nehéz erre válaszolni, mert parasportolók, paraatléták jóval kevesebben vagyunk. Hozzáállásban talán az a különbség, hogy a fogyatékos sportolóknál mindenki sokkal hálásabb azért, amit kap. Sokan tényleg majdnem mindent elveszítettek és ezután sokkal jobban tudnak örülni annak, amit kapnak, amit elérnek. Ezt a felszabadultságot, ezt a boldogságot látom a versenyeken, amikor együtt vagyunk. Tokióban több mint negyvenen együtt küzdöttünk az álmainkért. Ők nem azzal foglalkoznak, hogy mi nincs, hanem azzal, ami van. Lehet, hogy valakinek nincsenek lábai, valaki nem lát, de nem ezzel foglalkoznak. Ők ezt elfogadják és mennek tovább és abból építkeznek, ami van.
Fotó: Vágvölgyi Bálint
Te már világ és Európa-bajnok vagy, már világcsúccsal mentél ki a paralimpiára is. Hogy látod, az emberek jobban felismernek téged? Az elmúlt néhány évben változott az emberek viszonya a parasporthoz? Kérdezem ezt úgy, hogy tudom, az emberek számára az atlétika kissé periféria szorul, mivel nem kifejezetten látványsportágról van szó.
Nem vagyok még sok ideje a parasportban, úgyhogy a többiek véleményére tudok támaszkodni. Abból én azt vettem le, hogy igenis változik az emberek hozzáállása is. Most a tokiói paralimpián nagyon sokat dobott, hogy hány emberhez értünk el. A sportolók kiállnak ezért, mesélnek róla, több éve van már a magyar parasport napja, amikor iskolákba és óvodákba megyünk. Próbálunk arról is mesélni, hogy kik vagyunk. Nem csak a győzelmekről, hanem a nehézségekről is. Azt gondolom, ha az emberek megismernek minket, akkor ők is nyitottabbak lesznek. Az atlétikáról azt tudom mondani – ahogy te is mondtad -, nem egy látványsportág. Ez nem könnyíti meg a dolgunkat. Több versenyszámban indulok, remélem, ezzel több embert is tudok elérni. Mégiscsak a sportok királynőjéről van szó. Szerintem ha valaki szurkol a magyar csapatnak, akkor nem csak egy sportágat néz meg, hanem mindenkinek tud szurkolni. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg olyan sportolót és ezáltal olyan történetet találnak, amivel rokonszenvezni tudnak.
Tokióban kimentetek szurkolni egymásnak?
Nem lehetett. Nagyon szívesen mentünk volna, de kizárást kockáztattunk volna ezzel. Az adott sportág szakemberei meg versenyzői csak a saját versenyeiket látogathatták. Az orvosi stáb és a sportvezetők meg a média képviselői mehettek bármilyen sporteseményre. A saját versenyeinket tudtuk nézni, a csapattársaink versenyére tudtunk kimenni, más sportágakra nem. A faluban összegyűlve néztük a versenyeket és úgy szurkoltunk egymásnak. De a párizsi paralimpia már csak három év, nagyon reméljük, hogy ott már tudunk mindenhova menni.
Akkor tehát készülsz oda is?
Igen.
Az alapozásod, az mikor fog elkezdődni?
Október közepe-vége felé. Szépen lassan majd elkezdünk mozogni, október vége felé már rendesen, heti 5-6 edzéssel visszaállunk.
Fotó: Vágvölgyi Bálint
Most atlétika szakedzőnek tanulsz. Mivel szeretnél később foglalkozni ezen belül?
Ezt a kérdést én még nagyon nyitva hagyom, mert még azt gondolom van időm. Nagyon szívesen edzenék kis paraatlétákat, de nagyon szívesen dolgoznék másban is, akár sportszakemberként, vagy bárhogy ahogy a legtöbbet tudnám tenni a parasportért. Ez még a jövő zenéje.
Ha üzenhetnél a tíz évvel korábbi énednek, mit mondanál neki?
Annyit, hogy mellette vagyok és csak menjen tovább azon az úton, amin elindult, mert majd el fogja érni az álmait. Megéri az a küzdés, amit végig csinál.
És ha üzenhetnél valamit az öt évvel későbbi énednek?
Neki azt mondanám, hogy remélem jól érezte magát, mert tudom, hogy milyen maximalista, úgyhogy néha azért el kell engednie magát. De amúgy biztos vagyok benne, hogy egy szuper csajszi lesz.
