Intézetből intézetbe küldi a kormány az állami gondozottakat

•     Mondd meg nekem, fóti Gyermekváros, mi vagy te tulajdonképpen?
•     Láthatod, város vagyok egy faluban. Lakóim gyermekek, kilencszázhuszan, kétszáz nevelővel. Kanyargós útjaim vannak, 65 holdas parkom – még tó is van benne – iskolák, mozi, van egy kastélyom is.
•     Ne ezt mondd, Gyermekváros, mindezt tudom. Tizenötmillió forintot kapsz tőlünk évente. Mit adsz érte lakóidnak?
•     Adok nekik meleg otthont, ruhát, ennivalót, gyógyítom sérült testüket, lelküket. Kapnak játékot, jó szakmát tanulnak iskoláimban. (…)

1970-ben ezzel a kicsit propagandaszagú, kitalált párbeszéddel foglalták össze a Délmagyarország olvasóinak, mire jó a fóti kastélyparkban tizenhárom évvel korábban létrehozott gyermekváros. Akkoriban mindenki egyértelműnek gondolta, hogy a családjukból kiemelt gyerekeket nagy intézményekben érdemes elhelyezni, ahol szüleik helyett hozzáértő felnőttek készíthetik fel őket az életre.

A gyermekvárosok tényleg városok voltak a városban: ez a cikk például azt írja, a fóti kastélyparkban élő gyerekek saját mosodát, szabadtéri színpadot és közértet használtak, amelyek részben a rendszerváltás után is megmaradtak. Hasonló intézményeket hoztak létre Egerben, Komáromban, Mátészalkán, Miskolcon, Soponyán, Szolnokon, Tiszadobon és Veresegyházon is. Az állami gondozott gyerekek jó része persze nem ilyen óriáskomplexumokba, hanem hagyományos nevelőotthonokba került, ahol nem volt se bolt, se posta, viszont ugyanúgy tized-, századmagukkal éltek együtt, sokágyas szobákban aludtak és a menzán ebédeltek.

Magyarországon a rendszerváltás után elterjedtek a kisebb, legfeljebb 12 főt befogadó lakásotthonok. Itt a gyerekeket három-négyágyas szobákban helyezik el, nagyobb a személyes terük, viszont ugyanúgy egymást váltó gyerekfelügyelőkre és nevelőkre vannak bízva, amit csak jóindulattal lehet családszerű közegnek nevezni. “A lakásotthonok többsége félreeső területeken helyezkedik el, ahol nincs megfelelő közlekedési lehetőség, a gyerekek pedig nem férnek hozzá alapvető szolgáltatásokhoz, a hagyományos oktatáshoz vagy a szakképzéshez” – írja egy nemzetközi, gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezetek által kiadott 2018-as jelentés.  Ráadásul az itt dolgozók sokszor alulképzettek, gyakran olyanok foglalkoznak problémás kamaszokkal, akik korábban kisgyermekgondozói OKJ-t végeztek, miközben maga a képzés is súlyos problémákkal küzd. (Erről bővebben itt olvashat).

Sokat elmond a kisebb-nagyobb intézményekben uralkodó körülményekről, hogy az alapvető jogok biztosa az utóbbi években

• szociális munkások helyett vagyonőröket talált a fóti speciális otthonban,
• prostitúció és kábítószerhasználat jeleire bukkant a kaposvári és a debreceni gyermekotthonban,
• megállapította, hogy Zalaegerszegen cigivel próbálják fegyelmezni az állami gondozottakat, másfél hónapig nem engedték ki az egyik lakót, többen bántalmazásról is beszámoltak, és
• hasonló körülményeket talált Kalocsán is, ahol kulcscsomóval verték a speciális szükségletű gyerekeket.

Ezen kívül az Abcúg is sokmilliós sikkasztásra bukkant egy lakásotthonban, de bemutattak egy fiút is, akit büntetésből akartak speciális otthonba dugni, majd évekig kellett pereskednie. Mégis valószínűleg a bicskei gyermekotthoné a legszélsőségesebb példa, amelynek volt igazgatóját nemrég nyolc évre ítélték szexuális bántalmazás miatt.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden intézményben csakis rosszindulatú emberek dolgoznának. A szakmai konszenzus szerint inkább a struktúrával van a baj, intézeti körülmények közt egyszerűen sokkal nehezebb sikeres és boldog felnőttet faragni egy gyerekből, mintha családban nőne fel. Egy román kutatócsoport tagjai 2000-től kezdve éveken át követték intézetben, illetve nevelőszülőknél élő gyerekek fejlődését, és egészen konkrét biológiai különbségeket találtak. Kiderült, hogy akik családias körülmények közt nőttek fel, magasabb intelligenciával bírnak, jobbak a nyelvi készségeik, kevesebb érzelmi problémával küzdenek, míg az intézeti gyerekeket ért stressz látható agyi elváltozásokat is okoz.

Éppen ezért jó hír, hogy a családból kiemeltek többsége, csaknem 15 ezer gyerek ma már nevelőszülőknél él, de még mindig majdnem nyolcezren vannak intézetben. Közülük több mint ötezren 48 fős általános gyermekotthonban vagy 12 fős lakásotthonban élnek, közel fele-fele arányban. Ezen kívül vannak intézmények, ahol különleges szükségletű gyerekeket, esetleg fiatal felnőtteket fogadnak, hasonló létszámokkal. (A nagykorú útógondozottaknak szánt, 140 gyereket befogadó külső férőhelyek itt nincsenek ábrázolva).

Az európai kormányok évtizedek óta azon dolgoznak kisebb-nagyobb sikerrel, hogy minél kevesebben éljenek intézetekben, és Magyarország is tett lépéseket ebbe az irányba.

• 2014-ben beleírták a gyermekvédelmi törvénybe, hogy a 12 éven aluli gyerekeknek nevelőszülőkhöz kell kerülniük. Ezt azonban nem sikerült teljesíteni, 2016-ban több mint 1500 ilyen korú gyerek lakott intézetben, köztük több száz három éven aluli.
• 2014 óta a nevelőszülőség foglalkoztatási jogviszonynak számít, ami jogosultságot teremt a nyugdíjra és az egészségügyi ellátásra. Korábban egy gyerek után havi 15 ezer forint járt, most viszont 60 ezer, a három gyerek után járó összeg pedig 45 ezerről 122 ezerre nőtt, emellett pedig még munkát is lehet vállalni.
• Internetes kampánnyal és országos roadshow-val próbálják meggyőzni az embereket, hogy jelentkezzenek nevelőszülőnek.

A leglátványosabb lépés az intézmények felszámolása, amit a kormány a 2014-2020-as uniós fejlesztési ciklusra szóló Partnerségi Megállapodásban is vállalt. 2017-ben Balog Zoltán akkori emberierőforrás-miniszter bejelentette, hogy 5,8 milliárd forint EU-s pénzből megszüntetik a “túlzottan nagy gyermekvédelmi intézményeket”, 12 fős lakásotthonok és “családias környezetet biztosító, maximum 48 személyes létesítmények jönnek létre”.

Kérdés azonban, mitől biztosítana családias környezetet akár egy 12 fős, pláne egy négyszer akkora intézmény, ráadásul már a pályázati kiírások címéből világos volt, hogy nemcsak felszámolásra, hanem új gyermekotthonok építésére és meglevők korszerűsítésére is lehet pénzt nyerni.

Az Abcúg számításai szerint az 5,8 milliárdból 933 milliót költenek teljesen új, főleg speciális szükségletű gyerekeknek szánt intézményekre, nem feltétlenül családias létszámokkal: Gyömrőre például 36-an, Pusztaottlakára és Békéscsabára pedig 20-an fognak beköltözni. De mivel alig vannak olyan nevelőszülők az országban, akik képesek lennének ilyen gyerekekkel foglalkozni, az ellátást pedig muszáj bővíteni, a kormány kényszerpályán is mozog. Lakás- és gyermekotthonok felújításra kétszer ennyi, majdnem 1,8 milliárd forint jut, többek közt Kecskeméten, Bácsalmáson, Baján, Nyíregyházán, Abaújszántón és Megyaszón. 168 millió forintból felújítják a 76 fős, nagybarcai, Külterület 1. szám alatt levő speciális otthont is.

A támogatások több mint felét intézményfelszámolásra költik, de ez nem azt jelenti, hogy az eddig gyermekotthonban élő gyerekek mostantól családba kerülnének. Ehelyett egyrészt arról van szó, hogy szétszórják őket az ország különböző pontjain már meglevő, esetleg újonnan épített, kisebb intézményekbe, ahogy a fóti példán nemrég részletesen is bemutatta az Abcúg.

Más esetekben egyszerűen új, kisebb lakásotthonokat építenek az eddigi, nagyobb gyermekotthonok közelében. Bicskén a mostani intézmény székhelyén, a kastélypark szélén húznak fel két 12 fős lakásotthont, ahol háromtól tizennyolc éves korig mindenkit együtt nevelnek majd. A 96 fős miskolci otthonból 48 gyereket Szikszóra költöztetnek négy darab 12 fős lakásotthonba, 24 speciális szükségletű gyerek pedig Izsófalvára kerül három darab nyolc fős otthonba. További 24 gyerek Miskolcon marad, de másik utcába költözik, szintén háromszor nyolc fős lakásotthonokba.

Hasonlóan zajlik a kőszegi, a somogyvári és a mátészalkai gyermekotthon felszámolása is. Öreglakon az eddigi háromszor nyolc fős lakásotthonok helyett két darab tizenkét fős lakásotthont hoznak létre, itt tehát még többen is laknak majd együtt, mint eddig.

Szabad ilyet csinálni?

Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire rosszat tesz a gyerekeknek az intézményi ellátás, van-e értelme milliárdokat költeni mini gyermekotthonok létrehozására és meglevők felújítására. Egy intézményfelszámolással foglalkozó nemzetközi szakértői bizottság – amelynek tagja többek közt az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának európai irodája, az UNICEF és az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége is – 2012-ben részletes elemzést adott ki a témáról.

Ebben azt írják, a kisebb lakásotthonokat “egyre növekvő mértékben alkalmazzák az intézmények kiváltása során”, ezek azonban “nem válhatnak az intézetek fő alternatíváivá, és létrehozásukat alaposan meg kell fontolni”. Szerintük ezek ugyanolyan elszigetelt létesítmények, mint a nagyobbak, ezért legfeljebb ideiglenes eszközként szabadna használni őket, vagy akkor, ha valamiért egy adott esetben tényleg nincs más járható út.

Egy 2014-es, Európai Bizottság által kiadott útmutató is felhívja a figyelmet, hogy EU-s forrásokat nem szabad tartós bentlakást nyújtó intézmények építésére vagy felújítására költeni, függetlenül azok méretétől. Felújítást csakis akkor engedélyez, ha

• az intézményt egy hosszú távú stratégia részeként később úgyis felszámolják,
• az ott élők folyamatos orvosi ellátást igényelnek,
• más, világosan beazonosított kényszerhelyzet áll fenn.

A jogvédők egy része ezért azt mondja, a felújítás, de még a lakásotthonok létrehozása is szembemegy a nemzetközi szabályokkal, és nem szabadna így elkölteni az uniós pénzeket. Ez azonban nem ennyire egyértelmű, hiszen az említett dokumentumok inkább irányt mutatnak, semmint kötelezettségeket rögzítenek.

Gyakran hivatkoznak a Fogyatékos Személyek Jogairól szóló ENSZ Egyezményre, hiszen ezen a területen is évtizedek óta zajlanak intézményfelszámolási törekvések, ráadásul az állami gondozottak egy része maga is fogyatékossággal él (ahogy láttuk, jelentős részük intézményekben). Bár az egyezmény jogi értelemben erősnek számít, leginkább általánosságokat tartalmaz arról, hogy a fogyatékossággal élő embereknek is joguk van az önálló és közösségben való élethez. Férőhelyszámokról nincs benne szó, és egy 2017-es kiegészítés is csak azt mondja ki, hogy a kis létszámú intézmények nagyon veszélyesek a gyerekekre nézve.

Arra tehát kicsi az esély, hogy Brüsszelben vagy máshol egyszer csak a kormány orrára koppintanak majd, amiért ilyen felemás módon számolja fel a gyermekotthonokat. Ez azért is így van, mert az uniós támogatási rendszer úgy épül fel, hogy az ilyen típusú irányelvek betartását elsősorban a tagállamoknak kell ellenőrizniük.

Ha a tagállami EU-s programokért felelős irányítóhatóságok olyan projekteket támogatnak, amelyek nem felelnek meg a nemzetközi irányelveknek, legfeljebb évek múltán érkezhet valamilyen szankció. Egy tavaly megkezdett intézményfelújítás számlái például csak idén nyáron jutnak el az Európai Bizottsághoz, ezután ellenőrzik csak a befejezett projektek szakmai minőségét és a számlákat.

Kellő tagállami elköteleződés híján tehát nagyon nehéz szakmai alapon, a gyerekek érdekeire hivatkozva számonkérni ezeket a projekteket. Ráadásul nehéz is a tagállamokat érdekeltté tenni az intézmények megszüntetésében, hiszen egy intézménymentes ellátórendszert drágább fenntartani.

Így inkább lassú haladásra lehet számítani, de ez nemcsak Magyarországra igaz. Az uniós projekteket nemzetközi szinten is jól ismerő forrásunk szerint az osztrák kormány például vidékfejlesztési forrásokból újított fel fogyatékosokat ellátó intézményeket. Portugáliában is építettek EU-s forrásból hasonló intézményt, Franciaországban pedig még intézménykiváltási stratégia sincs.

Nem itt kellene kezdeni

A gyermekvédelmet persze nem lehet intézménybezárásokra és férőhelyszámokra leegyszerűsíteni, hosszú távon sokkal inkább az jelenthetne megoldást, ha nem emelnének ki annyi gyereket a családjából. Az elmúlt tíz évben ez egyre gyakrabban történik meg Magyarországon: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerint 2007-ben még 21 ezer gyerek volt szakellátásban, 2016-ban pedig már 23 ezer.

Hivatalosan erre akkor van szükség, ha egy gyereket bántalmaznak vagy elhanyagolnak a szülei, a valóságban azonban sokszor nehéz meghúzni a szegénység és az elhanyagolás közti határt. Vajon elhanyagolás-e, ha valakinek nincs pénze beüvegeztetni az ablakot, és huzat van a lakásban? Az elmúlt években világossá vált, hogy gyakran emelnek ki olyan gyerekeket, akiket szociális segítséggel bent lehetne tartani a családjukban. Egy Nógrád megyei kutatás alapján emiatt pert is indítottak az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) ellen, de a kesznyéteni Takács Barbaráék ügyén keresztül is jól meg lehet érteni a problémát. (Az Abcúg további gyerekkiemelésről szóló történeteit itt olvashatja el).

Éppen ezért az Európai Bizottság egy másik ajánlása is inkább a kiemelés megelőzését és a szülők támogatását szorgalmazza. Ehhez viszont nem a szakellátást, tehát nem az intézményeket vagy a nevelőszülői hálózatokat, hanem az alapellátást kellene fejleszteni. Egyszerűbben fogalmazva, ha egy kilátástalan helyzetben levő család tagjai felkészült szociális munkásokkal és pszichés szakemberekkel találkoznának még egy zsákfalu szélén is, valószínűleg többen nőhetnének fel a szüleikkel. A szakértők egy része ezért az uniós forrásokat is erre költené, ami Magyarországon indokoltnak is tűnik, hiszen, ahogy már többször bemutattuk, az alapellátás sok sebből vérzik:

• A bajba került családok segítség helyett sokszor csak ellenőrzéseket és szankciókat kapnak a nyakukba a családgondozóktól. Ebben a cikkben elolvashatja, hogyan váltak a szegények segítői az évtizedek során rendfenntartókká.
• Ennek megfelelően a gyerekek védelembe vétele, ami eredetileg segítő intézkedésnek indult, szintén inkább büntetéssé vált.
• A rendszer túlterhelt dolgozói egy rosszul fizetett, alig megbecsült szakmát űznek, amely állandó forrás- és munkaerőhiánnyal küzd.

(Szurovecz Illés / Abcúg)

Szólj hozzá!