Először követték nyomon az új-zélandi fjordlandi pingvinek vándorlását, kiderült, hogy majdnem hétezer kilométert úsznak két hónap alatt - írta a Phys.org tudományos-ismeretterjesztő portál.
A pingvinfajok egyharmada Új-Zélandon él, nagyrészt délen. Legtöbbjüket a veszélyeztetett vagy sebezhető fajok között tartják számon.
Noha a pingvinek rajzfilmek sztárjaivá váltak, valójában nem sok tanulmány született róluk. Mostanáig nem lehetett tudni, hogy az egyik új-zélandi faj, a jellegzetes sárga bóbitát viselő fjordlandi vagy szélescsőrű pingvinek (Eudyptes pachyrhynchus) merre vándorolnak minden évben feltehetően azért, hogy élelmet találjanak.
A zoológusok úgy gondolták, a madarak a partok közelében maradnak. Pontos útvonalukat most úgy térképezték fel, hogy műholdas jeladókat erősítettek húsz madárra, majd útjukat naponta követték. A fjordlandi pingvinek helyi neve tawaki, erről nevezték el munkájukat Tawaki-projektnek.
"Az adatok láttán az első reakcióm az volt, hogy valami gond van. Aztán megdöbbentem: meddig úsznak még a pingvinek, mikor érnek már oda?" - mondta Thomas Mattern zoológus, az Otagói Egyetem projektvezetője.
A pingvinek megtették az Antarktiszra vezető út felét, ahol az északi melegebb víz találkozik a déli hidegebb áramlatokkal, majd visszaúsztak.
A nőstények az oda-vissza úton átlagosan 6801 kilométert tettek meg 67 nap alatt, a hímek 5597 kilométert 77 nap alatt.
Csak öt madár érkezett vissza jeladóstul, a többi 15-ről út közben valahol leeshetett a műszer. A PLOS One tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint a pingvinek a gerincesek között a legkiválóbb úszók közé tartoznak.
Arra nem találtak választ a kutatók, hogy miért úsznak ilyen messzire a fjordlandi pingvinek, miközben indulásuk idején, decemberben teli vannak hallal és más élelemmel az új-zélandi parti vizek.
A tudósok úgy vélik, az ösztönt, amely a maratoni útra indítja őket, őseiktől örökölhették, amelyek délebbre élhettek, mielőtt Új-Zéland partjait benépesítették.
