Mi történik egy múzeumban, amikor az utolsó látogató is távozik, elcsendesednek a termek, és már senki sem figyeli a festményeket vagy a szobrokat? A Győri Balett LOVEre című produkciójában ekkor kezdődnek az igazi események. A műalkotások életre kelnek, a valóság összemosódik a képzelettel, a múzeum pedig fokozatosan az alkotói lélek belső világává változik. Mateo Mirdita koreográfiája egyszerre tisztelgés a művészet előtt és személyes vallomás az alkotás örömeiről, félelmeiről és ellentmondásairól. A balkáni gyökerekkel rendelkező, Olaszországban felnőtt, később Németországban is dolgozó fiatal alkotó először irányított önálló produkciót Magyarországon. A bemutató előtti napokban beszélgettünk vele Győrben.
Pillanatokkal vagyunk a bemutató előtt. Közel harminc táncos, rengeteg díszlet, kellék, fény és zene, ráadásul egy rendkívül összetett művészi elképzelés. Hogyan lehet mindezt kézben tartani? És egyáltalán, mennyire vagy most elégedett a dolgok állásával?
Jól haladunk, de a nagy álmok és a nagy ambíciók rengeteg elkötelezettséget követelnek. Ez a produkció hatalmas vállalkozás, és ilyenkor nem elég kreatívnak lenni. Vezetőnek is kell lenned egyszemélyben, aki képes összefogni az embereket és az egész folyamatot.
Néha magamat is vissza kell fognom, mert hajlamos vagyok mindent ellenőrizni, kontrollálni. Ugyanakkor meg kell bíznom azokban, akikkel dolgozom, és ebben Győrben fantasztikus tapasztalataim vannak. Fiatal vagyok, mégis nyugodtan kimondhatom, ha valami nem tetszik, vagy másként képzeltem el. A válasz pedig nem az, hogy ez lehetetlen, hanem az, hogy rendben, találjunk rá megoldást!
Természetesen van bennem stressz, de szerintem a bemutató előtti drukk az szükséges. Ha egyáltalán nem izgulsz, lehet, hogy nem is vállaltál elég nagy kihívást. Azt gondolom, minél nagyobb az álom, annál nagyobb elkötelezettség kell hozzá. És itt mindenki nagyon komolyan veszi ezt a közös álmot.
Balkáni gyökereid vannak, Olaszországban nőttél fel, Németországban is éltél. Most egy magyar társulattal dolgozol. Mennyire különbözik a magyar művészek hozzáállása attól, amit korábban megszoktál?
Érdekes módon nem éltem meg igazi kulturális sokként a magyarországi munkát. A helyi kultúra természetesen nem ugyanaz, mint az enyém, de vannak ismerős vonásai. És hát a pálinkát is ismerjük mindenfelé! (Nevet.)
11
Amit viszont valóban éreztem, az egyfajta kezdeti távolságtartás volt. Magyarországon talán lassabban nyílnak meg az emberek, és a koreográfus személyét is nagyobb tekintély övezi. Olaszországban sokkal közvetlenebb lehet a kapcsolat egy koreográfus és egy táncos között. Itt az elején azt éreztem, hogy bár nagyon fiatal vagyok, mégis egyfajta autoritást látnak bennem.
Ez persze a tisztelet egyfajta jele is, de nekem fontos volt, hogy ezen túllépjünk. Nem akartam egy olyan helyzetet, amelyben én megmondom, mit kell csinálni, a táncosok pedig egyszerűen végrehajtják. Azt szerettem volna, hogy valódi alkotótársakká váljunk, ehhez persze idő kellett, de végül nagyon szép kapcsolat alakult ki közöttünk.
A LOVEre cím már önmagában is szójáték: egyszerre idézi meg a szerelmet és a legendás párizsi Louvre múzeumot. Miért éppen ezt a két fogalmat kapcsoltad össze?
Az egész azzal kezdődött, hogy szerettem volna létrehozni egy olyan alkotást, ami tisztelgés a művészet előtt. Tulajdonképpen egy emlékművet, egyfajta elégiát a művészetnek. Engem gyerekkorom óta ez vesz körül. Tízévesen kezdtem táncolni, tizenhárom évesen művészeti iskolába jártam, tizenöt éves koromtól divattervezést tanultam. Rajzoltam, színjátszással is foglalkoztam, és egy idő után választanom kellett, hogy a képzőművészeti tanulmányaimat folytatom, vagy a táncot választom.
Végül aztán a tánc mellett döntöttem, de a többi művészeti ág soha nem tűnt el az életemből. Most, amikor a pályámnak egy új szakaszába lépek, és a táncos karrierem egy fejezetét is lezárom, szerettem volna mindezt valamilyen formában összekapcsolni.
Mivel eleve egy színházban dolgozunk, arra gondoltam, miért ne helyezhetnénk a történetet a művészet egy másik otthonába, egy múzeumba? A Louvre pedig talán a világ legismertebb múzeuma. Innen jött a szójáték a LOVE és a Louvre között.
De a LOVEre nem egyszerűen egy múzeumról szól. Sokkal inkább arról, hogy mit jelent számomra a művészet szeretete. Arról a kapcsolatról, amely az alkotót és az alkotását összeköti, és amely egyszerre lehet gyönyörű és rendkívül fájdalmas.
A darabban egyszerre jelenik meg a szépség, a humor, az abszurditás és a művészi szenvedés. Hogyan lehet ennyi különböző érzést és művészeti világot egyetlen előadásban összekapcsolni?
Az egyik kedvenc művészeti irányzatom a dadaizmus. Különösen szeretem a kollázs gondolatát: amikor látszólag egymáshoz nem illő képeket, tárgyakat, gondolatokat helyezünk egymás mellé, és ezekből mégis létrejön valamiféle egyensúly. Lehet, hogy a jelentés kaotikus, de vizuálisan az egész valahogy mégis működik.
A LOVEre esetében is ezt kerestem, így vannak benne rendkívül humoros jelenetek, és vannak nagyon sötét, fájdalmas pillanatok. Ezek nyilván nem zárják ki egymást, sőt, szerintem éppen attól válik igazán emberivé egy műalkotás, hogy képes megmutatni az ilyesfajta ellentéteket.
Fotó: Csapó Balázs
Nagyon foglalkoztat a művész személyisége és belső világa is. Mert művésznek lenni csodálatos dolog, de közben rengeteg gyötrelemmel is járhat. És érdekes módon nem feltétlenül akkor szenvedsz a legtöbbet, amikor kudarcot vallasz. Néha éppen a siker után lesz a legnehezebb. Mert ha egyszer valami nagyon jót alkottál, a következő alkalommal már mindenki legalább ugyanazt várja tőled.
A darabban ezért jelennek meg például a vörös ruhás nők, akik a múzsákat testesítik meg. Azokat a különös lényeket, akiket a művész akkor hív segítségül, amikor nem találja az ihletet. De ott van egy operaénekesnő története is, akinek valaha minden előadása telt házas volt, majd a média nyomása, a személyes válság és a függőségek tönkreteszik a karrierjét.
A művészet nem csak a szépségről szól, hanem a bukásról, a kétségekről és a sebezhetőségről is. Én mindezt szerettem volna megmutatni, de úgy, hogy közben a nézőnek legyen alkalma nevetni is, rácsodálkozni valamire, vagy egyszerűen csak élvezni a látványt.
Mindezt a tánc nyelvére kellett lefordítanod. Hogyan tudtad elérni, hogy a Győri Balett művészei ne csak végrehajtsák a koreográfiát, hanem a saját személyiségüket is beletegyék?
Ez számomra talán a legfontosabb kérdés. Amikor megérkeztem, azt éreztem, hogy van közöttünk egy láthatatlan fal. Nem ellenséges fal, inkább a tiszteletből és az ismeretlenségből fakadó távolság. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt le akarom bontani. Azt mondtam nekik, hogy biztonságban szeretném tudni őket. Nem akarom, hogy attól féljenek, megítélem őket. Nem egyszerűen nekik szeretnék koreográfiát készíteni, hanem velük együtt, az ő közreműködésükkel.
Pont ezért nem érkeztem kész mozdulatsorokkal. A jelenetek és a koncepció természetesen megvoltak a fejemben, de a mozgásanyag nagy részét közösen alakítottuk ki. Sokszor megállítottam a próbát, hogy elmagyarázzam, miért történik valami, milyen érzést keresek, és mit szeretnék látni. Azt is kértem tőlük, hogy szóljanak, ha valamiben kényelmetlenül érzik magukat, mert akkor közösen keresünk másik utat.
Nagyon hiszek abban, hogy a művészeknek tisztelniük kell egymást. A táncos nem pusztán egy test, amely végrehajtja az utasításokat. Ő maga is alkotó, saját gondolatokkal, érzésekkel és tapasztalatokkal.
Persze közben vezetőnek is kell lennem. Ha harminc ember dolgozik egyszerre, és minden kezd kaotikussá válni, valakinek össze kell fognia a folyamatot. Meg kellett találnom az egyensúlyt a barátságos, nyitott alkotói légkör és a határozott vezetés között. Azt hiszem, végül sikerült.
A beszélgetésünk előtt említetted, hogy a produkció még nincs százszázalékos állapotban. Magyarországon különösen erős a maximalizmus, sokszor már a kisebb hibákat is kudarcként éljük meg. Te viszont mintha egészen másként gondolkodnál erről.
Nagyon maximalista vagyok én is, ezt nem is tagadom. Két nappal a bemutató előtt a táncosok munkáját nagyjából nyolcvanszázalékosnak éreztem, a fényeknél még sok mindent szerettem volna finomítani, a zenei rész viszont már nagyon szépen összeállt. Összességében azt mondtam, körülbelül hetvenöt százaléknál tartunk, de a premierig meglesz a 99.
De nem szeretném, hogy ez az egész alkotófolyamat a százalékokról szóljon. Két nap alatt elképesztően sok minden változhat. És ami ennél is fontosabb: nem akarom, hogy a művészeket agyonnyomja a tökéletesség kényszere.
Azt szoktam mondani, hogy amikor létrehozol egy előadást, az olyan, mintha felnevelnél egy gyereket. Mindent megteszel érte, megtanítod járni, vigyázol rá, de amikor elindul a bemutató, egyszer csak el kell engedned a kezét.
És onnantól már nem tudsz mindent ellenőrizni. Lehet, hogy valaki hibázik, rossz pillanatban érkezik egy fény, vagy nem úgy sikerül egy mozdulat, ahogyan elképzelted. Én valószínűleg rettenetesen fogok izgulni, mert szeretném, hogy minden jól menjen.
De gondoljunk csak bele: mit mondunk egy gyereknek, amikor elesik? Azt, hogy álljon fel.
Szerintem a művészetben is ez a legfontosabb. Nem az a tragédia, ha valaki elesik. Az a fontos, hogy képes legyen felállni és továbbmenni. Én is voltam már olyan helyzetben táncosként, amikor valami nem sikerült a színpadon. Ettől nem lettem rosszabb ember vagy rosszabb művész.
Nem kell bocsánatot kérnünk azért, mert emberek vagyunk.
Mindössze 28 éves vagy, vállaltan a Z generáció tagja. A LOVEre egy fiatal, érzékeny, sokszor bizonytalan generáció világáról is beszél. Szeretnél valamilyen üzenetet átadni a kortársaidnak?
Nem szeretném azt állítani, hogy a darab valamiféle generációs tanító előadás lenne. Nem az volt a célom, hogy megmondjam a fiataloknak, hogyan kell élniük, vagy hogyan dolgozzák fel a problémáikat.
De természetesen minden, amit alkotok, összefügg azzal a generációval, amelyhez tartozom. Én valóban a Z generáció tagja vagyok, és a gondolkodásomat erősen meghatározza a mai popkultúra, a gyorsan változó képek, az állandó információáramlás és az a dinamika, amelyben élünk.
Ezért a LOVEre-ban is folyamatosan váltakoznak az érzelmek. Amikor valami nagyon drámai történik, lehet, hogy a következő pillanatban humorral töröm meg. Nem szeretném, hogy a néző egy órán keresztül kizárólag sötét, súlyos érzések között legyen.
Engem nagyon érdekel a fenséges fogalma is. Gondoljunk a tűzre: milyen gyönyörű látvány, de közben milyen veszélyes. Vagy az óceánra, amely egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Valami lehet csodálatosan szép, miközben fenyegetést is hordoz.
A LOVEre világában is ezt az érzést kerestem, a szépség mellett ott van a dekadencia, a törékenység és a veszély. Azt hiszem, a saját generációm talán különösen könnyen kapcsolódik ehhez, mert mi is sokszor ilyen ellentmondások között élünk. De azt szeretném, hogy más generációk is megtalálják benne a maguk történetét. A művészet szeretete ugyanis nem lehet korosztály kérdése.
A darabban Caravaggio, a dadaizmus, az opera és a kortárs vizuális kultúra is megjelenik. Van olyan művész vagy alkotás, amely különösen fontos volt számodra a LOVEre létrehozásakor?
Caravaggio egészen biztosan az egyik legfontosabb inspirációm, elképesztően izgalmasnak tartom, ahogyan a fényt és az árnyékot használta. Szinte már a modern színházi világítást előlegezte meg, a képein a szépség és a dráma elválaszthatatlan egymástól.
Ráadásul ő maga is tele volt kétségekkel. Sokszor újra és újra nekifogott egy-egy művének, mert nem volt elégedett az eredménnyel, vagy attól tartott, hogy mások nem lesznek azok. Ez a fajta alkotói bizonytalanság nagyon közel áll hozzám.
De ugyanilyen fontos számomra Marcel Duchamp és a dadaizmus. Imádom azt a szabadságot, amellyel Duchamp képes volt megkérdőjelezni a művészet szabályait. Gondoljunk csak arra, amikor bajuszt rajzolt a Mona Lisának, vagy amikor egy hétköznapi használati tárgyat műalkotásként állított ki.
Engem az érdekel, hogyan lehet a megszokott dolgokat új szemszögből megmutatni. A LOVEre ezért nem egy hagyományos, ünnepélyes tisztelgés a nagy művészek előtt, hiszen van benne irónia, provokáció és játékosság is.
Végezetül: hogy érezted magad Győrben? És visszatérsz-e még a társulathoz?
Imádtam itt lenni, tényleg! Amikor megérkeztem, azért egy kicsit féltem. Fiatal vagyok, és hatalmas felelősség egy ilyen társulatnak koreográfiát készíteni. Nem tudtam, hogyan fogadnak majd, és hogy képes leszek-e megfelelni ennek a feladatnak.
De az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam, az emberek nagyon nagy tisztelettel fordultak felém, a táncosok fantasztikusak voltak, és megbíztak az elképzeléseimben. Ez nekem rendkívül sokat jelentett, tulajdonképpen mindent.
És igen, természetesen szeretnék visszajönni. Sőt, biztosan vissza fogok térni, mondtam is viccesen a vezetőségnek, hogy a jövőben kell még, hogy hívjanak dolgozni! Mert, ahogy korábban is mondtam, egy előadás olyan, mint egy gyerek. Ha egyszer létrehoztad, időnként szeretnéd újra látni, hogyan fejlődik.
Fotó: Csapó Balázs
Meggyőződésem, hogy a LOVEre hat hónap múlva még jobb lesz, mint a bemutatón. A táncosok addigra még magabiztosabbá válnak, még jobban a sajátjuknak érzik majd az előadást. És talán az én jelenlétemből fakadó nyomás is eltűnik.
Ez a színház igazi szépsége. Egy előadás nem ér véget a premierrel, tovább él, változik, fejlődik azokkal az emberekkel együtt, akik minden este újra létrehozzák.
Én pedig szeretném majd újra látni, hogyan nő fel ez a gyerek.
Szponzorált tartalmat olvastál.
