Farkas Levente András szerint, a férfi gondolkodóknak két dolog határozza meg a gondolkodását: az egyik a halál, a másik a lányka

A Győri Balett társulata ugyan elvileg lezárta az idei évadot, a gyakorlati igazság viszont az, hogy az egyik legjobban várt produkciójuk még csak most következik. Ez nem más, mint a  június 17-én induló XX. Magyar Táncfesztivál nyitó előadása, A halál és a lányka, ezúttal Schubert zenéjére, az interneten roppant népszerű Farkas Levente András közreműködésével áll színpadra. Az eseményt szavakkal simogató influenszerrel a próbán beszélgettünk. 

A Tik-tok és az Instagram közönsége szinte unalomig ismer és rajong érted, a Győri Balettel való kollab azért mégiscsak egy másik kávéház. Hogy született meg az alapgondolat?

Az együttműködés gondolata az nem az enyém hanem Szőllőssi Krisztáé (a Győri Balett koreográfua), aki egy zseni. Ő a kapocs, ő keresett meg engem. Ismert az internet világából, de személyesen is látott, vagy a Mozart, vagy a Vivaldi estemen, és ennek hatására kezdtünk el együttműködni, még valamikor tavaly. Ez a lehetőség amúgy nagyon megtisztelő az én életemben és tényleg elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy részt vehetek ebben a művészeti folyamatban. Amúgy képzeld! Sokat járok Párizsba, és mindig volt egy fantáziakép a fejemben. Amikor ott sétálok, akkor mindig vannak a fejemben elképzelt képek balerinákról, a balettről, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer az életben ebből egy szeletet kapni. Valahogy a részese szerettem volna lenni ennek a világnak, de balett táncosnak ahogy rám nézel nem vagyok alkalmas, de végül, úgy tűnik, hogy az élet a legvadabb álmaimat is valóra váltja, úgyhogy nagyon boldog és nagyon hálás vagyok. 

Az egyik fő totemed, ha fogalmazhatok így, hogy a mélyebb kulturális, művészeti dolgokról is könnyedén, a hétköznapokban is feldolgozható formában beszélsz. A halál és a lányka sem egy könnyű darab. Van ehhez bármi kötődésed?

Igen! Mindkettőhöz. Alapvetően azt vallom, hogy a férfi gondolkodóknak két dolog határozza meg a gondolkodását, az egyik a halál, a másik a lányka. Igazából nem szeretem a magas kultúra kifejezést. Amit én csinálok az arról szól, hogy vannak érdekes hangulatképek az életből, amiket érdemes megosztani másokkal. Vannak azok a hangulatok, amik mindannyiunk életében benne vannak, ilyen például Dante, Shelley, Shakespeare, vagy Rahmanyinov. De valamiért ezek a nevek időnként nagyon nehéz vacsorának tűnő fejezetek lettek a mai kor embere életében, én meg ezt próbálom meg egyfajta hangulat-bombákban átadni. Volt egy időszakom amikor ezeket nagyon lexikális formában próbáltam meg interpretálni, de ma már próbálom ezeket a hangulatokat, mint egyfajta esszenciát egy fecskendőbe beletölteni és beleinjektálni a digitális korba, és várni, hogy mi történik. 

Hol tart most a darab, hogy álltok a próbákkal? Illetve mi a te szereped pontosan? Egy lakmuszpapír vagy, amin átszűrődik a darab, vagy egy lámpa, ami irányítottan világít rá bizonyos fontos mondanivalókra? Mert táncos nem vagy, az kiderült. 

Ne legyél benne biztos, mindenkit érhetnek meglepetések! (Nevet.) A próba pedig remélem jól áll, de kezdjük az elején. Itt van mindjárt Schubert zenéje. Ha én ezt max hangerőn meghallgatom a kocsiban, mindenemet rázza a hideg megállás nélkül. Erre jön még a Győri Balett lélegzetelállító koreográfiája, amit, amikor először láttam, majdnem hüppögtem, mint egy kisgyerek a férfi páncélom mögött. Az, hogy én ebben kapok bármilyen szerepet az pedig csodálatos érzés. Nekem az a feladatom, hogy a darab bizonyos pontjain elmondom amit érzek, amit gondolok, de ez a mű akkor is megállná a helyét, ha én nem szólnék egy szót sem. De remélem, hogy hozzá tudom tenni azt a pluszt, hogy egy olyan előadás jöjjön létre, amilyet még nem látott a közönség a balett, a zene és a kultúra világában.

Aktív szereplője vagy a darabnak? Milyen interakcióra van lehetőséged a közönséggel?

A közönséggel való interakció egy nagyon furcsa dolog nekem, hiszen én egy szobából jövök, ahová letettem egy telefont. Majd amikor először találkoztam azzal, hogy 500-an ülnek egy előadóteremben az furcsa volt, merthogy én nem vagyok előadóművész, de, mégis úgy alakult a világ, hogy egy csomóan kíváncsiak rám. Az én egyetlen fegyverem, hogy a saját érzékenységemből megpróbálok valamit átadni, és nálam ez az interakció. De nem akarok senkit sem tanítani, sem oktatni, vagy lexikális információkat az emberek nyakába önteni, hanem a túlzott érzékenységemből fakadó gondolataimat szeretném átadni, és bízom benne, hogy ez majd másokat elvisz valahova. 

A fiatal generáció körében roppant népszerű vagy. Jár ez pluszben bármilyen felelősséggel?

Nem nagyon szoktam magamat mérlegelni, hogy mit csinálok, mert szerintem én káros dolgot még nem mondtam a követőimnek. Van az elhíresült mém rólam, a ‘nagymamám 93 éves volt’ ami kapcsán megkaptam kritikának, hogy nem a kérdésre válaszolok. Ami egyébként nem igaz, mert nagymamámnak tényleg volt egy ilyen kérdése. De én ezzel együtt azt a kort tagadom, amikor azt a kérdést teszem fel neked, hogy tűz, vagy víz, és te csak annyit mondasz, hogy víz… Mert akkor ehhez nem köt téged semmilyen élmény, nincs mögötte egy történet! A lényeg, hogy úgy mesélj el egy történetet, hogy abban tényleg legyen valami maradandó. Mert ha egyszer nem egy banális kérdést kapsz az élettől, hanem valami igazán fontosat, akkor intellektuálisan nagyon kevés lesz egy egyszavas válasz. 

Szólj hozzá!