Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Amennyiben válaszcikket írnál, írj levelet erre a címre!
Az amerikai kormányt leszámítva egy hete ilyenkor még senki, főként Orbán Viktor nem gondolta a hírek szerint, hogy ezen a héten Európában olyan háború részesei leszünk – mert részesei vagyunk –, amilyet a jugoszláv háborúk óta nem láttunk. Komoly elemzők nem tudták elképzelni, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök tényleg kenyértörésig viszi az eszkalációt, a most is a Kreml propagandagépének magyar szócsöveként működő fideszes sajtó beszélő fejei pedig teli pofával röhögtek az amerikai jóslatokon.
Múlt csütörtök óta azonban Vlagyimir Putyin katonákkal, rakétákkal, repülőgépekkel, helikopterrel, drónokkal és tankokkal támadja Ukrajna lakosságát. Egyelőre nem a várt sikerrel. Úgy látszik legalábbis, hogy az orosz hadsereg nem igazán tudja teljesíteni azt a gyors győzelmet, amire az orosz elnök számított, miközben egyrészt felsorakoztatta az ukránokat a válság közepén brillírozó komikusból lett elnök, Volodimir Zelenszkij mögött, másrészt sosem látott egységbe kovácsolta Európát. Vagyis…
Az oroszbarátság vége
Kezdjük talán ezzel: Orbán Viktor 2009-es pálfordulásának Oroszország ügyében – amit keleti nyitásként kanonizált a Fidesz-narratíva – volt racionalitása. Egyrészt Európa, és ezen belül is különösen Magyarország kiszolgáltatott energiaszempontból az orosz gáznak – ez jelenleg is így van, és seggbe is fog harapni minket jövő télen, de az még messze van.
Alapvetően nem baj, ha jóban vagyunk Moszkvával, de ráadásként 2014-ben Orbánék feltalálták az akkori választás csodaszerét, a rezsicsökkentést, azóta pedig a Fidesznek létkérdés, hogy jóban legyen ezen a fronton az oroszokkal.
Tudjuk aztán, hogy a kétezres évek első évtizedében Orbán Viktor egészen másokat mondott Keletről, Oroszországról, Putyinról, mint ahogy aztán kétharmados győzelme után cselekedett. Ez is ésszerű: ha ugyanis központi „politikád” a közpénzek megcsapolása és az, hogy üres nacionalista-konzervatív frázisokat szajkózva akár illiberális eszközökkel is, de ennek érdekében minél tovább hatalmon maradj, akkor teljesen természetes dolog, ha egy hasonló rezsimben találod meg a szellemi és anyagi szövetségest.
Ez aztán odáig fajult, hogy az elmúlt években az Orbán-rezsim egyre inkább Moszkva kiszolgálójává vált a nemzetközi színtéren: pontosan azzá a kerékkötővé, amire Putyinnak szüksége volt a NATO-ban és az EU-ban. Nem igaz persze, hogy egyedül a Fidesz politikusai voltak ilyen szerepben Európában – nem véletlenül áll a bál Ausztriában is az oroszbarát politikusok miatt –, de az Orbán–Szijjártó-tandem űzte a leglátványosabban ezt a sportot.
Az Orbán-féle hintázás arra épített, hogy az EU nagyon mélyen alvó oroszlán, aminek sokáig lehet a bajuszát huzogatni, szóval hiába fogják látni, hogy kvázi maffiaállam lett Magyarországból, szokásos mély aggodalmukat inkább csak tweetelni fogják, mint cselekvésre váltani. Közben meg ha jókat lép Moszkva számára, akkor csurran-cseppen azért az olcsó gáz mellé ez-az, akár az országnak is, de az Orbán körüli strómanoknak biztosan.
Ehhez azonban az kellett volna, hogy Putyin csak szépen óvatosan eszkalálgasson, évről évre, lépésről-lépésre keltse csak a feszkót, ne csináljon olyat, ami vállalhatatlan. Mint tudjuk, nem ez történt.
Pávatánc
Ukrajna lerohanásának hírére példásan összezárt Európa: hosszú évek után olyan kemény gazdasági szankciókat vezettek be Oroszország ellen, amelyek hatására hétfőn földbe állt a rubel és gyakorlatilag megszűntek létezni a tőzsdén az orosz cégek. Mindezt persze úgy, hogy mindenki tudja: fájni fog ez erősen Európának is. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor az elvek fontosabbak az érdekeknél – ritkán, de előfordulnak. És ez most ilyen helyzet.
Nem is csak az EU, az Egyesült Királyság és az USA hozott súlyos gazdasági szankciókat Oroszország és konkrétan Putyin, illetve körei ellen, de hétfőre világos lett, hogy Japán, illetve az orosz oligarchák által kedvelt Svájc és Monaco is csatlakozik ehhez, miközben Putyin mögé igazán senki sem állt be az egyszem Jair Bolsonaro brazil elnökön kívül, de róla eddig is tudtuk, hogy futóbolond. A NATO-tag, de Putyinnal jó viszonyt ápoló Recep Tayyip Erdoğan török elnök lezárta a Boszporuszt, Kína hol támogatja Putyint szavakkal, hol nem.
Ezúttal Orbán sem engedhette meg magának a látványos pávatáncot, egyértelmű volt az elvárás felé, hogy beálljon az EU-s a NATO- és a V4-álláspont mögé, és legalábbis retorikában megfelelően hangosan támogassa azt.
Pár átmeneti nap után azonban újra látványosabb pávatáncba kezdett a kormány: miközben az EU és az Egyesült Királyság egészen konkrétan mindent csinál azon kívül, hogy katonákat küldene a terepre (bár utóbbi külügyminisztere támogatja azokat, akik katonai önkéntesnek jelentkeznek Ukrajnában brit állampolgárként), tonnaszám szállítja hadianyagot Lengyelország, Hollandia, Csehország, Szlovákia, de még olyan országok is, mint az ilyen téren pacifistának és semlegesnek számító Svédország vagy Finnország, és még az EU is konkrétan fegyvereket fog vásárolni Ukrajnának – kivéve Magyarország, a kormány ugyanis nem hajlandó hadianyagot szállítani Ukrajnának, de még csak átengedni sem hajlandó ilyet az országon.
Az egyik magyarázat szerint azért, mert 12 évnyi haderőfejlesztés után sincs is annyi, hogy küldhetnénk, a másik szerint pedig azért, mert azokkal a fegyverekkel magyarokra is lőhetnek – ami alatt vagy azt érti bölcs vezérünk, hogy az ukránok kezdenének el a magyar kisebbségre lőni vele, vagy valamiért úgy volt a fejében, hogy az oroszoknak kéne fegyvert küldeni. Nem tudom, melyik az ijesztőbb verzió.
Az orosz fegyvereket bezzeg átengedte 2019-ben az Orbán-kormány annak ellenére, hogy 2014-ben az EU eltiltotta a tagállamokat attól, hogy részt vegyenek orosz fegyverkereskedelmi ügyletekben.
És akkor így a pávatánc végére fel is tehetjük magunknak a költői kérdést, na vajon miért is nem nyilvánosak még azok az ügynökakták?
Túlfeszített lényeglátás
A kormánypárti médiának meg közben vagy nem szóltak Orbán újabb, kényszerű és kellemetlen pálfordulásáról, vagy már teljesen autopilóta módon a moszkvai frekvenciára vannak tekerve, hiszen például a közmédia múlt péntek óta – addig próbálták megérteni, hogy mi történt – nettó ruszki propagandát nyom.
Viszont kormánypárti médián túl, az örök centrista megmondók között is felütötte a fejét a túlfeszített lényeglátás, már azok között, akik nem még mindig a különbejáratú covid-őrületükkel vannak elfoglalva (linkelni sajnos nem tudom, le vagyok tiltva Ceglédi Zoltánnál).
Szóval tisztázzunk valamit!
Lehet méricskélni, hogy 2014-ben hogy történt pontosan a forradalom a Majdanon, lehet okoskodni arról, hogy jogosak-e Oroszország biztonsági igényei és jól járt-e el Európa, és azt is számba lehet venni, hogy hogyan bánt Ukrajna például a magyar kisebbséggel.
Ezek mind jogos kérdések, viszont február 24. hajnala óta további értesítésig nem kifejezetten relevánsak.
Most ez van: Oroszország fegyverrel támadt egy szuverén európai országra, és a felvételek alapján egyáltalán nem válogat a célpontokban. Mint az ukránok mögötti példátlan összefogás is jelzi: jelen pillanatban erkölcsi kérdés, hogy minden fronton szembeszálljunk az agresszorral. Egyrészt a bátor ukránokért, akik váratlanul heves ellenállásukkal jelezték, hogy ők mit szeretnének; másrészt azért, mert ki tudja, ki lenne Putyin következő célpontja.
Elő kell majd venni a kárpátaljai magyar kisebbség kérdését? Elő kell: a demokratikusan megválasztott ukrán kormánnyal, amely túlélte az orosz inváziót. De egyelőre nem itt tartunk, és ha így folytatjuk, az ukrán kormány – ha lesz –, nem fog jó szívvel gondolni Budapestre.
A nagy európai összezárásban ugyanis még mindig Magyarország az egyetlen kihúzó. Aki úgy cipeli a nehéz bútort a többiekkel, hogy odateszi a kezét, mintha, de mégsem.
A szovjet elnyomás alól felszabadult összes EU-s állam erős hangon szólalt fel az agresszió ellen, és teszi oda Putyint, ahová való: a történelem szemétdombjára; és tesz meg mindent azért, hogy az orosz túlerőt az ukránok tudják tartani. Kivéve Magyarországot: azt az országot, ami 1956-ban egy pontosan ugyanilyen aggressziót élt át, és amely felkelés mítoszát a mai napig úgy kezeli Orbán Viktor és a Fidesz, mintha a sajátjuk lenne.
A skizofrén ország
Ez az utóbbi csak az egyik jele a meghasadt tudatnak, amiben az elmúlt harmincpár, de főleg az elmúlt tucat évnek hála Magyarország él. Hiába tudhatnánk, mi az, amit most az ukránok átélnek, hiszen mindünknek tudnunk kéne, hogy ezek az orosz tankok ugyanazok az orosz tankok – nem tudjuk, mert a politikai elit a saját érdekei szerint hazudja el a múltat és a jelent.
Hiába mozdult meg nagyjából már a háború kitörésének napján a civil szféra a háború elől menekülők megsegítésére: a 2015 óta tartó migránsellenes gyűlöletkampány, illetve másik oldalon a határon túli magyarok elleni suttogó propaganda hatására elképesztő kommentek születnek a közösségi médiában a háború elől menekülőkkel kapcsolatban.
Megér egy misét persze a 2015-ös és a mostani helyzet összevetése – Merker Iván publicisztikáját érdemes elolvasni – de elég azért annyi erről, hogy a most hazánkba érkező ukránok és magyarok nem hogy „el akarják venni a munkánkat”, mint ugye azok a közel-keletiek, akik órákon belül továbbálltak innen, hanem már „el is vették”. Győrben például 160 férőhelyet nem úgy általában a menekülteknek, hanem a városban, városnak például kukásként dolgozó ukránok, kárpátaljai magyarok családjainak hoztak létre.
A legszánalmasabb és legskizofrénebb persze ebben a siralmas helyzetben, hogy a mindig harcra kész, háborús retorikát egyenesen imádó Orbán Viktor, aki a rezsivel, Sorossal, Brüsszellel, coviddal és gondolom pisiléskor a saját cipzárjával is háborúzik, harcol, ütközetet vív, szóval ő az első valódi háború hírére fülét-farkát behúzva lesz látszólag nagyobb pacifista, mint Bertha von Suttner és Mahatma Gandhi szerelemgyereke.
Persze azt mondja, hogy Magyarországnak ki kell maradnia ebből a háborúból, és ki is kell a harci cselekményekből – ez igaz. De ne higgyük egyrészt, hogy azért mondja ezt, mert ő a magyar életeket féltené és emiatt nem küldünk pár doboz töltényt az ukránoknak. Orbán azért akar „kimaradni”, hogy még esetleg megtartson pár jó pontot Putyinnál. De sajnos, ha tetszik, ha nem, Magyarország része ennek a háborúnak, mivel Putyin úgy döntött: bár Ukrajna területén, de egész Európa ellen indít háborút.
Úgyhogy ez már csak kétségbeesett kapálózás: valójában Orbán a csudálatos hintapolitikával – ő úgy mondaná: hintaharcával – két szék között végleg a pad alá esett. Európai szövetségeseink már rég nem bíznak benne, és most is csak a minimumot hozzák, Putyint pedig vagy megpuccsolják és mindegy lesz; vagy ha meg is nyeri kínkeservesen ezt a háborút egy olyan országban, ahol mára mindenki utálja, akkor is előbb fog arra emlékezni, hogy Orbán végső soron elárulta.
Eközben gyakorlatilag oda a migráncsos narratíva, oda a keleti nyitós narratíva, oda az állandóan harcolós narratíva, és ha így megy tovább, még a nagy V4-es barátság is oda lehet a lengyelekkel, akik Orbán nagyjából utolsó érdemi európai szövetségesei voltak.
Innen szép nyerni. De ami nagyobb baj, innen szép nyernünk… visszanyernünk Magyarország becsületét, amit Orbán Viktor feláldozott, ki tudja miért cserébe.
Ez a cikk eredetileg az Azonnali.hu-n jelent meg.
Kép: Wikipedia
