Papp László Tamás kollégával egy időben merítkeztünk meg a két év szünet után megrendezett VOLT Fesztivál zárónapjának élményeiben. Magam 2013-ban és 2014-ben már jártam Sopron sajátosan családias, közvetlen hangulatú mega-bulijában, így volt (mostantól elnézést az olvasóktól a múltidő áthallásos, poénként nem mindig kihasználandó formája és a fesztivál neve közti rímelésért:) némi összehasonlítási alapom és okom.
12 Bár nem az idei az első év, amikor a régi helyszíntől eltérő új katlanban működik a VOLT, de a 8 év szünet után visszatérve a helyre az első benyomások után a legfeltűnőbb a „régen minden vagy legalább is sok minden jobb volt” alapélménye, érzése volt. A korábbi szellősebb, zegzugosabb, szertelenebb szerkezetű fesztiválhelyszín egyértelműbben változatosabb, intimebb, barátságosabb és élhetőbb, a legtöbb nagy fesztivál szórakoztató nagyüzem fílingjétől elütő karakterű, nem utolsó sorban pedig valóban természet közeli hangulatot kínált a hegyek tövében.
Az új elrendezés kisebb, nyilván könnyebben kontrollálható és átláthatóbban szervezhető központi katlan jellege nagyban összesűríti és felerősíti a tömeg és a kikapcsolódni vágyók kiszolgálására hivatott infrastruktúra óhatatlanul a nagyvárosi vurstlikra, egyen gigabulikra emlékeztető hátrányait. (Mindez a kritika persze simán tűnhet nemzedéki nosztalgikus fanyalgásnak is azok számára, akik a Volttal mostanában kerülnek kapcsolatba.) A jelentősebb színpadok egy kivételével egymás mellé, párhuzamosan történő elhelyezése, a kiegészítő (például promóciós) helyszínekkel és a kereskedelmi-vendéglátó egységekkel folyamatos kiszolgáló üzemmé összekapcsolása nyilvánvalóvá teszi és felerősíti a minél nagyobb és hatékonyabban pörgő fogyasztásra kihegyezett kommersz fílinget.
Kétségtelenül vannak ennek praktikus oldalai is: az áttekinthetőség, könnyen bejárhatóság, a praktikus emberi szempontok (ha valaki állt már sorba elemi szükségletei - evés-ivás, higiénia, kommunikáció stb. - kielégítésére váró hosszan kígyózó sorokba, az nyilván hálásan veszi a rövid távolságokat, a most már egészen európai szintű WC-mosdó kombók könnyű megközelítését, a koncertek közti sokkal gyorsabb átjárást). Talán a következő években kerül még a mostaninál jóval több fa, növényzet és leülésre, pillanatnyi pihenésre alkalmas sziget és megálló-elvonuló hely, a katlan mélyén pedig a helyszínek közti vonulást, helycserét picit jobban megkönnyítő világító-irányjelző megoldás a térbe. És talán a nagyobb színpadok mindegyikét sikerül a mostaninál jobban úgy elforgatni egymástól, hogy a párhuzamos koncertek hangörvényei jobban elkerüljék egymást.
12
De azért bevallom, hogy az egymás közelébe helyezett koncertek közönségében állva többször éreztem a lelkesítő, összeolvadásra és tarka sokaságban való végleges el-/alámerülésre való erős késztetést… amikor az ember mondjuk a középre került Beko színpad tömegében állva oldalra pillantott és látta odébb a Kraft fényeiben és be-beszüremlő hangörvényében lüktető fejek tengertét, miközben maga mögött érezte a nagyszínpadról jövő vagy oda tartó tömeg hullámzását, áramlását… Szóval a dolog, az elgondolás az intenzív, tarka buliszőnyeg megszövésére végül is működik!
Papp László Tamás kolléga magára vállalta, hogy rögzíti benyomásait az estét még kisebb kánikulában indító indie popos, alternatív countrys, világzenei ízekkel spékelt nagyszínpados blokkról (Platon Karataev és a nagyszerű Passenger). Magam - elnézést kérve az este többi fellépőjétől (Majkáék, a Bëlga, WellHello, az Aurevoir, a Kerekes Band és Hősök, Cloud 9+ és még nagyon sokan mások) és rajongóiktól - végül is a színpadok közti vonulás és a sokféleségbe balekapcsolódás helyett három koncert nagyjából teljes befogadása mellett döntöttem.
A zárónap nagyszínpados csúcsprodukciója igazi globális headliner csemegeként az ausztrál Pendulum élőverziós felállása volt. Pazar fénytechnikával, visszafogottan adagolt és jól időzített pirotechnikával spékelt, sajátos hangzású, kiszámítottan hatásvadász és mégis meggyőzően eleven, erőteljes és főként vérprofi előadást produkáltak. Ismét bebizonyítva, hogy a Rob Swire és Garrett McGrillen együttműködéséből lepárolt különleges, folyamatosan lüktető kemény elektronikus alapokra épített zenei mixük sokkal inkább való rockszínpadokra, mintsem dj-szettekbe…
12 A kettes számú nagyhelyszínnek is minősíthető Beko színpadon (Fluor Tomiék fellépésével megszakítva) az ezredforduló két alapvető magyar gitárzenekara, a 30Y és a Vad Fruttik zárta a fesztivál kiemelt fellépőinek sorát, és fordította át az alternatív, nemzedéki közérzetzenék közösségi ünnepébe a szombat éjszakát. Beck Zoliék finom iróniával, görcsmentes és ellazult színpadi jelenléttel, közvetlenséggel, egymásra figyelő és egymásnak meg a közönségnek egyszerre örülő, sallangmentes muzikalitással tértek vissza az elmúlt két év fesztiválínsége után. Likó Marciék pedig ezúttal is kíméletlen energiával üvöltötték a soproni éjszakába (úgy, hogy valószínűleg a Holdon is meghallották:) a létezés fájdalmát és gyönyörűségét, egyéni és nemzedéki frusztrációinkat, magányosságunkat és egymást/valakit/másikat keresésünket...
12 Likó Marci intenzív színpadi jelenléte, mozgása egyszerre volt megidézése és reflexiója, fanyar és hiteles újraértelmezése a „hagyományos” rockzenész imidzsnek. Zenéjük totalitása pedig tegnap éjjel egyértelműsítette, hogy a ’90-es évek nagy öregjei (Kispál/Lovasi és a Quimby) távollétében vagy „elmúltával” jelenleg talán ők fejezik ki a leghitelesebben a mindannyiunkban itt lappangó rossz közérzetet (rosszkedvünk telét, nyarát - ahogy tetszik)…
A fesztiválra megérkezéskor a bejárathoz vezető úton szembe jött velem egy jóval fiatalabb pár, a fiú rám nézett, majd minden átmenet nélkül kinyújtotta a kezét és belecsapott a szintén önkéntelenül lendülő tenyerembe - van remény… úgyhogy gyújtsuk fel mind a fényeket, gyújtsuk fel mind, hadd égjenek!
