Miért állt ki a Direkt36 és a TASZ mellett, mi a véleménye a Pegasus-ügyről, hogy látja az SZFE helyzetét, milyen művészcsaládban felnőni, hogy érintette a zenekart a járvány, volt-e olyan alkotás, amit megbánt? Ezekről is beszélgettünk a Péterfy Bori & Love Band énekesével győri fellépése előtt.
Miért tartottad fontosnak a TASZ és a Direkt36 melletti kiállást a Pegasus-ügy után?
Nagyon szeretem a civil szervezeteket, azt gondolom, hogy csomó olyan dolog van, ahol a kormánynak is volna tennivalója, az államnak is lenne felelőssége, de valójában kizárólag a civilek csinálnak az ügyben bármit is. A TASZ és a Direkt36 mellett ilyennek gondolom a nők elleni erőszakkal szemben fellépő civil szervezeteket.
Mert úgy tűnik, ez a téma a kormányt nem érdekli, meg nem is zavarja. Én viszont fontosnak tartom, hogy ezekben a civil kampányokban részt vegyek.
A Pegasus-ügy kapcsán úgy érezted, átléptek egy határt?
Igen, s főleg az a döbbenetes, hogy egy kézlegyintéssel elintézik azt, hogy újságírókat lehallgattak. A világ civilizáltabb felén teljes kormányok szoktak a süllyesztőben eltűnni egy ilyen botrány után.
Színészként hogy érintett az, ami a Színház és Filmművészeti Egyetemen történt?
Elképesztő, hogy ez megtörténhetett, nemcsak ott, de a többi egyetemen is. Ez gyakorlatilag a felsőoktatás elrablása, nyilvánvalóan anyagi érdekből, egy hagymázas ideológiai baromsággal leöntve. Erre nincsenek szavak.
Mint említetted, végbement ez a folyamat a többi egyetemen is. Miért csak itt volt ekkora lázadás?
A művészek talán nagyobb szenvedéllyel állnak ki az ilyen dolgok ellen. Az SZFE diákjai ezzel a fantasztikus egyetemfoglalással legalább tettek valamit, amivel bekerültek a történelembe.
Fotó: Fekete Miklós
Művészcsaládba születve könnyebb vagy nehezebb művésszé válni?
Talán, ha én is író vagy költő szerettem volna lenni, mint a felmenőim nagy része, az nehezebb ügy, mert az embert folyton összehasonlítgatják. De színész nem nagyon volt a családban, leszámítva a nagymamámat, de ő is csak fiatal korában játszott, utána inkább az önálló estjeivel lett híres.
Tehát engem nem frusztrált senkinek a példája, mint az egymást követő színészgenerációknál, ahol a gyerek azon görcsöl, hogy őt majd a szülőhöz hasonlítják.
A te családodban nem kellett lázadni?
Lázadni mindig kell, minden családban, minden generációnak, az a normális.
A zenekar stílusát szokták úgy definiálni, hogy kacatpop vagy alternatív rock. Hogyan lehetne meghatározni a zenéteket?
Én nem raknám bele semmilyen skatulyába. Azt mondhatom, hogy egy nagyon individuális popzene. A zeneszerzőnk, Tövisházi Ambrus egy zseni, nagyon eklektikus világa van.
Ez az eklekticizmus azért is jellemző ránk, mivel én színészként tök szívesen kipróbálok bármit, nincs az, hogy nekem van egy rockhangom, és akkor mi egy rockzenekar vagyunk, hanem sokkal inkább az számít, hogy olyan számaink legyenek, amelyeket én valamilyen drámai attitűdből elő tudok adni színpadon, mert érdekel.
Fotó: Fekete Miklós
Volt olyan művészi korszakod, vagy konkrét alkotás, amelyet megbántál, és ma már nem vagy másként csinálnál?
Pont most adtuk le a kéziratát egy önéletrajzi könyvnek, kénytelen vagyok így nevezni, bár ez kicsit komolykodóan hangzik, de tény, hogy végigmegyek benne az életemen történetek, sztorik, fontosabb események szintjén. A fiatalkori szorongások, útkeresések is benne vannak ebben.
Örülök neki, hogy átmentem ezeken, mert így tudott megalapozódni, hogy annyira biztos kézzel tudok ma már nyúlni a színházi, a filmes vagy a zenei szerepeimhez. Viszont azért nyilván egy csomó olyan év is volt, amire utólag azt mondom, hogy de jó lett volna, ha nagyobb önbizalmam lett volna, ha bátrabb lettem volna akkor, amikor még a szorongások és félelmek jobban uralták az életemet, mint a színpadi eufória.
Illetve ott volt a megfelelési kényszer, szóval egyáltalán nem indult ilyen értelemben simán a pályám. Nyilván mindenki szerepel rossz előadásban, mert azt nem lehet elkerülni, de az soha senkinek nem hibája: ilyen az alkotás. Nyilván vannak bénább számaink, amiket nem szeretünk utólag annyira, de nincs igazából olyan, amit megbántam volna.
Egy 2017-es Index-interjúban azt mondtad: „Engem elért az a zenészbetegség, hogy amikor már végre nem a próbateremben vagy a koncerten vagyok, akkor legyen végre csönd. Komolyan félek a megsüketüléstől.”
Ezt inkább viccesen mondtam, hogy meg vagyunk mi süketülve. Nyilván mindenkinek, aki ennyi ideig van ezen a pályán, romlani fog a hallása, hiszen általában fülmonitorral dolgozunk, emiatt olyan szintű hangerőt kapunk ott, meg a próbatermekben is, hogy ez elkerülhetetlen. De ezt igazából viccnek szántam. Ennek a pályának ez a szépsége: mindenkin nyomot hagy az, amit csinál.
Ami a csend iránti vágyat illeti, az arra vonatkozik, ha nagyon intenzív a dolog, például fesztiválszezon van, akkor tényleg előfordul, hogy otthon már nem szoktam zenét hallgatni, De a mostani időszakomra ez mondjuk egyáltalán nem jellemző: odahaza is szól nálam a zene. Persze lehet, hogy azért, mert kevesebb koncert van.
A járvány mennyire viselte meg anyagilag, egzisztenciálisan, lelkileg a zenekart? Hogy vészeltétek át?
Borzalmas volt mindenkinek. Egyszer csak hirtelen nem tudtunk dolgozni. A másik szakmám, a színház is teljesen leállt. Mindannyian feléltük a tartalékainkat, meg reménykedtünk. Én azért szerencsés voltam, mert a színházak azt csinálták, hogy tesztelve, maszkban lepróbáltuk a produkciókat, aztán kivártuk, mikor lehet bemutatni.
Nekem két ilyen próbafolyamatom is volt, tehát a vége felé már tudtam dolgozni. Illetve megcsináltunk egy lemezt, ami anyagilag persze semmit sem jelent, de legalább dolgoztunk.
Fotó: Fekete Miklós
A szakma egészét nézve jobban vagy rosszabbul érintett benneteket a koronavírus?
Mi megmaradtunk, miközben sok zenekart felőrölt ez az időszak. A zenekarban eleve mindenki sok lábon áll. Önmagában ebből nem lehet megélni. Évtizedek óta úgy van kitalálva az életünk, hogy ezt tudjuk csinálni teljes gőzzel, de mellette van más szakmánk is.
Hogy lehet ezt bírni, időben elosztani?
Szabadúszók vagyunk, kötetlen munkaidővel, Van, aki fordít, más filmekhez vagy reklámokhoz szerez zenét, senkinek nem főállása a zenekar. Nekem a legnehezebb összeegyeztetni a munkáimat, mert a színház mindig ugyanabban az időpontban van.
Gyakran felmerül, hogy a kormányzat ránehezedik, nyomást gyakorol a kultúrára, hogy neki tetsző művek szülessenek. Te éreztél hátrányt a kormánykritikus civilek melletti kiállás miatt?
A független színházi világból gyakorlatilag kivették az összes pénzt. Vagyis az mind bement a Nemzeti Színház és a Vidnyánszky-féle holdudvar, az államilag támogatott színházak mögé. Én alapvetően olyan színházakban játszom, mint az Átrium és az Orlai Produkció, amelyek a jegybevételből, piaci alapon próbálnak meg iszonyú nehézségekkel működni.
Ezen kívül még a három budapesti önkormányzati színházban lépek fel. Ezek a színházak szintén a fennmaradásukért küzdenek. Összehasonlíthatatlanok a fizetések az állam által is finanszírozott intézményekkel.
Én úgy képzeltem az életem, hogy amikor már ennyi idős leszek, már nagyobb a gyerekem, elkezdek újra több színházi munkát vállalni, akkor majd milyen jó lesz, mert akkor elmegyek egy olyan típusú társulatba, mint volt annak idején a Krétakör vagy a Bodó Viktor társulata. De minimálisra szűkültek az ilyen helyek, egyszerűen nem tudnak létezni.
Alig vannak pályázati lehetőségek, nevetségesen kevés támogatást kapnak. A Pintér Béláék is csak azért tudnak létezni, mert áttették a székhelyüket a jóval nagyobb Újpesti Rendezvénytérbe, ahová sokkal több nézőt tudnak befogadni.
