A lincselés régóta ismert jelenség a történelemben, általában népítéletet, önbíráskodást, törvénytelen bántalmazással, kivégzéssel járó „igazságszolgáltatást” értenek rajta.
Legismertebb példái, amikor az Egyesült Államokban a valamilyen bűncselekménnyel vádolt színesbőrű, afromamerikai lakosokat ilyen módon gyilkolta meg a felhergelt rasszista tömeg.
Fotó: Wikipédia
Az ilyenfajta önbíráskodás gyakran előfordul olyankor is, amikor valamely (jellemzően diktatórikus, önkényuralmi) rezsim hatalma megdől, és a törvényen kívüli, zűrzavaros, forradalmi helyzetben a lázadók így vesznek elégtételt a kormányzat emberein.
Az 1848-as forradalom idején így halt meg Gróf Lamberg Ferenc altábornagy, akit 1848. szeptember 25-én a király a törvényeket megkerülve kinevezett a magyarországi haderők főparancsnokává. Szeptember 28-án, mikor a Lánchídon volt, fölismerték és a tömeg végzett vele.
Hasonlóképp járt Baillet von Latour gróf (1780-1848) császári táborszernagy, 1848. áprilisától osztrák hadügyminiszter, akit október 6-án - a második bécsi forradalom kitörésének napján - a felkelők lámpavasra húztak fel.
Ezeket a népítéleteket a forradalom mérsékelt hívei közül is sokan elítélték, de voltak radikálisok, akik helyeselték. Ilyen értelmemben lincselésre buzdított a versében Petőfi Sándor is:
Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat –
Akasszátok föl a királyokat!
A lincselés általában valamilyen vélt vagy valós bűncselekményt akar megtorolni, de jellegéből adódóan nincs lehetőség annak pártatlan, elfogulatlan kizsvizsgálására, hogy a meglicselt illető tényleg elkövette-e egyáltalán azt, amiért üldözik.
Így halt meg 2006 októberében Olaszliszkán Szögi Lajos, akit azért vertek halálra, mert azt hitték, elütötte az egyik családtagjukat. (Mint kiderült, ez nem volt igaz.)
Az 1956-os forradalom napjaiban, október 30-án a budapesti Köztársaság téren (ma II. János Pál pápa tér) történt lincselés.
A forradalom kitörése után a BM belső karhatalmi csapatainak parancsnoka
„48 főnyi erősítést vezényelt oda a Szamuely laktanyából. A kétszakasznyi egységet hat tiszthelyettesből és negyven államvédelmi sorkatonából sebtében állították össze, Tompa Károly hadnagy és Várkonyi György alhadnagy parancsnokságával, akik a beosztottaik nagyobb részét nem ismerték”
– írja Eörsi László az eseményekről készített tanulmányában.
Az ávósoknak azt mondták: feladatuk az objektum védelme lesz, csak támadás esetén használjanak fegyvert.
Eörsi szerint:
„...miután Csepelen Kalamár József tanácselnököt egy fegyveres csoport megölte, az az álláspont alakult ki a Budapesti Pártközpontban, hogy mielőbb fel kell készülni a harcra, mivel előbb-utóbb támadás éri az ő épületüket is.”
A fővárosi pártbizottság épületében tartózkodó legmagasabb rangú funkcionárius, Mező Imre elvileg Nagy Imrével és a pártellenzékkel szimpatizált, de a források másról tanúskodnak.
Október 28-án este Mező azt mondta a kerületi pártitkároknak:
„Ha van erő, akkor lőni. Ez ellenforradalom. [...] A Központi Vezetőség cselekvésképtelen. Ülésezik, de nem várhatunk felülről semmit. Magunk vagyunk. Mi azonban legalább tudjuk, mit akarunk.”
A Köztársaság téri pártház megtámadásának indoka Eörsi László szerint az volt, hogy:
„A szovjetek elvonulása után a felkelők „birtokba akarták venni” az egész várost. A Budapesti Pártbizottság épületét azonban láthatóan még mindig a gyűlöletes „ancien régime” karhatalmistái őrizték, akik még mindig útját állták a kibontakozásnak, és lőttek a forradalmárokra.”
Emellett „...az a rémhír kapott lábra, hogy az objektumban számos szabadságharcost őriznek.”
Az is elterjedt, hogy
„az épület politikai foglyokat rejt. Egyesek azt kiabálták szerte a környéken, hogy „az ávósok lövik a népet”. Rossz szemmel nézték a megérkező élelmiszer-szállító tehergépkocsit is, amelyről a pártházbeliek behordták a húst.”
Fotó: Wikipédia
Mikor a felkelők be akartak hatolni az épületbe, a védők ellenálltak.
Tehát fegyvert először a védők használtak, de olyan helyzetben, amikor korszaktól, helyszíntől és a harc céljától függetlenül bármilyen fegyveres alakulatnak ezt kell tennie. A pártház vezetőinek felelőssége abban nyilvánulhat meg, hogy a végsőkig ragaszkodtak egy szűk oligarchia korlátlan, diktatórikus hatalmához.
– írja Eörsi.
A szorongatott helyzetben lévő védők a kormánytól kértek segítséget. Nagy Imre miniszterelnököt is keresték,
”...de csak titkárnőjével, Balogh Józsefnével beszéltek, aki át is adta az üzenetet (üzeneteket). Nagy – aki különböző delegációkkal folyamatosan tárgyalt, és egyébként is szakadatlanul a legkülönbözőbb hírek érkeztek hozzá szerte az országból – valószínűleg nem vette komolyan a Köztársaság téri helyzetről érkező információkat.”
– szól a tanulmány.
A HM-ból közölték, hogy küldik a segítséget, de csak abban az esetben, ha Mező vállalja a felelősséget a tömegbe lövetésért.
Végül mégis érkeztek harckocsik a pártház felmentésére, de az ostromlók helyett tévedésből az épületet kezdék el lőni.
Fotó: Wikipédia
„...úgy vélték, onnan érte a támadás őket. Az egész alegységből senki sem akadt, aki ismerte volna a helyszínt. [...] Azt sem tudták egyértelműen megállapítani, hogy a civilek melyik épületet támadják.”
– állítja Eörsi.
Ekkor Mező, (Asztalos János és Papp János ezredesek kíséretében) kiment a térre, hogy megadásról tárgyaljon. S bár az ott lévő színház tetejéről és a térről is azt kiabálták:
„Ne lőj, megadják magukat!”
Mégis „géppisztolysorozat zúdult a parlamenterekre, mindhármukat halált okozó találatok érték.”
Mint Eörsi László megállapítja:
a fegyvertelen, tárgyalni kívánó emberek megöléséért elsősorban Mesz János, a Corvin közi és Práter utcai felkelők tüzérparancsnoka a vétkes.
Ezután pedig „az ÁVH-s sorkatonákat és pártfunkcionáriusokat rugdosva-ütlegelve kihurcolták az utcára. A felajzott tömeg közülük többeket igen brutálisan bántalmazott, másokat pedig a támadók lelőttek.”
Fotó: Wikipédia
A vétkeseket Eörsi szerint elsősorban a Baross téri és az Almássy téri felkelők között találhatjuk. Ugyanakkor a történész hozzáteszi:
„Jó néhányan viszont a bajbajutottak segítségére siettek, a védők nagyobb része nekik köszönheti a megmenekülését. A Péterfy Sándor utcai kórház orvosai, ápolói, sofőrjei is igen áldozatkésznek mutatkoztak.”
A Budapesti Pártbizottság ostroma a védők közül összesen 25 halálos áldozatot követelt (a pártközpont 4 munkatársa, 3 honvédtiszt, 18 karhatalmista, közülük 17 sorkatona).
15-20 főre becsülhető az életüket vesztett támadók száma. Levéltári forrás szerint több mint 50 sebesültet helyeztek el a támadók közül a kórházakban, s ez valószínűleg tükrözi a valós helyzetet, csakúgy, mint az az adat, amely szerint 5-600 fő vett részt az ostromban, és a tömeg a pártház eleste után több ezresre duzzadt
– mondja a tanulmány.
Fotó: Wikipédia
A Köztársaság téri kegyetlen önbíráskodás fontos ürügyül szolgált a második szovjet intervenció megindításához.
„Az ellenforradalmárok egyre arcátlanabbak. Kegyetlenül üldözik a demokrácia híveit, a nyilasok és más vadállatok gyilkolják a becsületes hazafiakat és a mi legjobb elvtársainkat”
– hangzott el november 4-én reggel a megalakuló Kádár-kormány felhívása.
Ennek megfelelően már a november 4-én elfogott és kihallgatott felkelők között is azokat keresték, akik részt vettek valamilyen „terrorcselekményben”. E kifejezés legfőképp a Köztársaság téri önbíráskodást jelentette
– teszi hozzá a kutató, aki szerint:
Nem csoda, hogy az ÁVH-val szembeni gyűlölet, az évekig tartó rettegés és a szörnyű tapasztalatok rémhistóriákat szültek, amelyek a tömegben elterjedtek. Ez a magyarázata annak a felfokozott indulatnak, amely a Köztársaság téren napokig megnyilvánult.
Melyhez az őt idéző újságíró annyit tud hozzá tenni: az önbíráskodás, a lincselés nyilvánvalóan nem helyeselhető. Demokráciában, jogállamban pláne nem. Viszont a diktatúrára, az autoriter rezsimre igaz a mondás, hogy aki kardot ránt, kard által vész el.
Vagyis minél többször alkalmaznak egy ilyen rezsim vezetői a lakossággal, az ellenzékiekkel, a másként gondolkodókkal szemben erőszakot, minél jobban visszaélnek túlhatalmukkal, annál valószínűbb, hogy ők is egy szintén erőszakos, forradalmi tömegmozgalom lincselő csoportjainak áldozataiként fejezik be a pályafutásukat.
