Gyűlölködöm, tehát vagyok?

Van valami egészen felszabadító abban, amikor valaki végre nem próbálja szebben mondani azt, amit igazából gondol, és amit amúgy is mindenki pontosan ért. A Győr több pontján is felbukkanó „Mindenkit gyűlölünk!” feliratú plakát első pillantásra poénnak tűnik, másodikra provokációnak, harmadikra pedig valami egészen nyugtalanító dolognak: nem más, mint tűpontos kortünet. Nem azért, mert szó szerint ezt mondaná ma bárki is a politikában, hanem azért, mert nagyon sok mai közéleti üzenet végső jelentése valahol mégiscsak ez.

Fotó: Szami

A plakátot készítő Szami Art munkája nem friss, hiszen a darab a 2020-as ARC Plakátkiállításra készült, de épp az benne a legijesztőbb, hogy ennyi év alatt sem veszített az erejéből, inkább csak hozzá öregedett a valóság. Sőt, ma talán még pontosabban írja le az ország hangulatát, mint akkor. Mintha azóta mindenki még egy kicsit kevésbé lenne kíváncsi a másikra, vagy annak véleményére és egy kicsit még természetesebb lenne az, hogy a politika és a közbeszéd első számú szervezőelve már nem a közös ügy, hanem a közös ellenség.

Ma Magyarországon a politikai kommunikáció jelentős része már nem arról szól, hogy mit akarunk kezdeni együtt ezzel az országgal, hanem arról, hogy kit kell hozzá utálni. Az ellenfelet, a kormányt, az ellenzéket, a fővárost, a vidéket, az értelmiséget, a libsiket, a fideszeseket, a fiatalokat, az időseket, a civileket, a sajtót, a propagandát, Brüsszelt, Sorost, a multikat, a tanárokat, a közmunkásokat, a hajléktalanokat, a gazdagokat, a szegényeket, az ukránokat, vagy épp Moszkvát - gyakorlatilag bárkit, akire rá lehet húzni a személyes és a közös frusztráció aktuális jelmezét. A rendszer már rég nem csak azt kínálja fel, hogy legyen véleményed, hanem azt is, hogy legyen hozzá valaki, akit hibáztathatsz.

Fotó: Szami

Ennek a plakátnak az ereje pont ebben rejlik, hogy nem foglal állást. Nem mondja azt, hogy „ők gyűlölnek”, miközben „mi csak védekezünk”, nem kínál erkölcsi felmentést egyik oldal számára sem. Egyszerűen csak kirakatba teszi mindazt, amit mindenki szeretne valami szerethetőbb csomagolásban eladni: Mindenkit gyűlölünk! És ettől lesz hirtelen zavarba ejtően őszinte: mintha a kampányszlogenek mögül kihúznánk a díszletet, és nem maradna más, mint a puszta indulat.

Paradox módon ez a gondolat talán pont ezért tud összehozni embereket is. Mert egy pillanatra megszünteti azt a kényelmes önbecsapást, hogy a mi gyűlöletünk valahogy mégis csak jobb, kulturáltabb, jogosabb, igazabb, mint a másé - csak attól, hogy a miénk. A jó köztéri művészet néha nem szép, nem kedves, nem dekoratív, csak kellemetlenül pontos. Végső soron ez a győri plakát is ilyen. Nem akar megoldani semmit, nem hirdet programot, nem választ oldalt, csak tükröt tart. És az a rossz hír, hogy ez a tükör egyre kevésbé torzít.

Szólj hozzá!