A kép illusztráció
VPP
2018. november 8. csütörtök, 16:48
Az igazgató és informátoraink szavai meglepő módon ellentmondanak egymásnak.

Nemrég tettük közzé a hírt, miszerint a szombathelyi Markusovszky kórházban 2019 januárjától a kismamáknak többé nem lesz lehetősége szülésznőt fogadni.

 

A témával kapcsolatban feltettük kérdéseinket a kórháznak is, de onnan a mai napig nem kaptunk választ.

 

Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy érdekes módon a vaol.hu-nak azonnal és készséggel nyilatkoztak, míg az ugytudjuk.hu egyik kérdésére sem reagáltak, egyik témánkkal kapcsolatban sem, holott nem egyszer próbálkoztunk, de mindhiába.

 

A lapnak Prof. Dr. Nagy Lajos a kórház igazgatója azt nyilatkozta, hogy "a jövőben is lehet majd szülésznőt fogadni, csak éppen szabályozott keretek között, azonban hogy ez pontosan mit jelent, és hogyan működött korábban a rendszer, azt nem árulta el."

 

Ennek ellenére több, nevük elhallgatását kérő informátorunk is azt mondta, hogy ez nem fog megvalósulni, ugyanis még azt sem fogják megengedni a szülésznőknek, hogy vállalkozóként vállaljanak el a kismamákat. Szintén ellentmond az igazgató szavainak, hogy több édesanyát is a fogadott szülésznője értesített arról, hogy mégsem tudja elvállalni a már előre leegyeztetett szüléskísérést. 

 

Hát, egyszer talán mi is megkapjuk a válaszokat a kérdéseinkre, de addig is szeretnénk bemutatni két történetet, amelyekből világosan látszik, miért nagy hiba betiltani azt, hogy a kismamák fogadhassanak maguk mellé szülésznőt, ha már orvost nem lehet. 

 

Klaudia izgatottan, nagy reményekkel indult be a kórházba abban a tudatban, hogy férje végig mellette lesz, de teljesen érthetetlen okok miatt ez nem valósulhatott meg és végül egyedül, rémülten, magára hagyva kellett végigélnie a vajúdást és világra hoznia a gyermekét. 

 

"Második gyermekem születését szeretném elmesélni, aki 2018. januárjában született Szombathelyen a Markusovszky Kórházban. Indított szüléssel készültünk a párommal a kórházba. Mivel az első gyermekem is apás szüléssel jött világra Budapesten a Honvéd kórházban, így a második babánál is ezt terveztük. Reggel 9 órára kellett mennünk. A Férjem vitt be a kórházba, majd neki el kellett mennie megbeszélésre, mondtam is neki, hogy nyugodtan menjen, mert biztos még lesznek vizsgálatok, majd ha végzett, hívjon és megmondom hol talál (én őt akkor láttam utoljára.)                                                                 

 

A nőgyógyászati vizsgálóban felvettek az osztályra, és elmondták hogy 4 órán keresztül fogok kapni oxitocint, aminek 3 lehetséges következménye lehet:


1.: 4 óra alatt semmi fájás nem indul be, és 2 nap múlva újra próbálják.
2.: Beindulnak a fájások, de ha letelik a 4 óra, megszűnik.
3.: Beindulnak a fájások és megszületik a baba.

 

Majd ezek után közölték hogy ez idő alatt a párom egyáltalán nem jöhet be a szülőszobába. Már eleve ezt nem értettem, hogy miért nem lehet bent. Majd felvittek a szülőszobába, ahol csak várakoztam egy szobában.

 

Senki semmit nem mondott, majd kb. 20 perc elteltével közölték, hogy nincs üres szülőszoba, így le kellene mennem a szülészeti osztályra, ahol elküldtek NST-re, majd vissza az osztályra. Ott vártam tovább, mire jött egy nővér, hogy menjek vele, a szülőszobára fel, mert VIZSGÁLATOK LESZNEK!

 

Az volt a szerencsém, hogy az utolsó pillanatban felvettem a táskámat amiben az irataim, 1 csoki, szőlőcukor, és víz volt, illetve a telefonom. Felértünk! Egy szülésznő bemutatkozás és minden nélkül mondta, hogy menjek vele, majd egy vizsgálóba kísért, ahol egy nagyon magas ágyra kellett felfeküdnöm.

 

Majd 11:50-kor fogta magát és bekötötte az oxitocint, még azt sem mondta el, hogy mi fog velem történni. Kérdeztem, hogy a férjem mikor jöhet be, amire azt a választ kaptam, hogy majd miután az orvos megvizsgált. Ott hagyott, nem mondott semmit arról, hogy mikor jön legközelebb, vagy hogy tudok szólni, ha bármi problémám akad, semmit. Egyedül feküdtem egy sötét szobában, senkit nem láttam, hallottam, nagyon rosszul voltam, tehetetlennek éreztem magam. Majd hirtelen elkezdődtek a 3 perces, erős fájasok. Próbáltam felülni, picit a fájdalmakon enyhíteni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy 12 óra 30 perckor hogy elfolyt a magzatvizem.

 

Szóltam, kiabáltam hogy “Hahó! Valaki! Elfolyt a magzatvizem!” 

 

Az volt a szerencsém, hogy éppen egy betegszállitó férfit láttam meg a folyosón, akinek kiabáltam, hogy legyen szíves szólni valakinek, hogy elfolyt a magzatvizem. Amikor jött visszafelé, mondta hogy mindjárt jönnek. Kb 10 percre rá érkezett meg a szülésznő. A takarót felemelve annyit mondott: oké, tényleg elfolyt. És utána elment.

 

A közben egyre erősödő fájásokat próbáltam egyedül átveszelni, figyelni a levegővételre, majd azt éreztem, hogy nagyon kell pisilni. Mivel senkit nem láttam, megint elkezdtem kiabálni hogy valaki jöjjön már, mert már borzalmasan kell pisilnem.

 

Senki nem jött, így kénytelen voltam...odapisiltem. A babám születéséig végig a magzatvizes, vizeletes lepedőn feküdtem, nem cserélték ki! 

 

Ezután, kb. 14.00-kor jött be a szülésznő, és legalább a földről feltörölte a vizeletet és a magzatvizet, majd mondta, hogy fél 4 körül jön a doki és a vizsgálat után bejöhet az apuka. Ezt hallva számoltam a perceket, hogy mikor jöhet be végre a férjem, aki végig a szülőszoba ajtajánál várakozott. 

 

Csak vártam, vártam, közben telefonon kommunikáltunk. Majd kb. 16 óra 15 perckor érkezett meg a doktornő. Ekkorra már lefolyt az oxitocin és ugyanúgy megmaradtak a szörnyen erős fájások. A doktornő megvizsgált, és azt mondta, hogy még nagyon hátul van a baba feje, ebből még nem lesz szülés, majd elment. Kb. 16 óra 50 perckor jött be a doktornő utoljára hozzám, ránézett a monitorra, megkérdezte hogy milyen erősek a fájások, amire elmondtam, hogy nagyon erősek. Közölte, hogy még tovább kell várni, hogy a párom bejöhessen, mert ez egy vizsgáló, ide nem jöhet be, de majd ha átvisznek szülőszobába...És megint elment. 

 

Ezután kőkemény 1 óra következett nagyon erős fájásokkal. Már teljesen legyengülve vajúdtam egyedül a vizsgálóban és könyörögtem, hogy legyen már ennek vége. Mivel nem mondtak semmit, ezért az elviselhetetlen fájások közepette én felálltam, úgy kicsit elviselhetőbb volt. Kb. 17 óra 45 perckor láttam meg egy kórházban dolgozó ismerősömet a folyosón. Amikor megláttam, tudtam hogy végre valaki itt van velem. Bejött hozzám, majd elmondta hogy a párom és édesanyám küldte be hozzám. Kérdezte, hogy vagyok, mondtam hogy nagyon nem jól... Nem bírom tovább. Fel akartam állni újra, de elszédültem, mire ő azt mondta, hogy inkább üljek vissza,nehogy elájuljak és beverjem a hasam vagy megüssem magam. 

 

Amikor visszaültem az ágyra, hirtelen nyomnom kellett, nem tudtam visszatartani, már tudtam, hogy jön a baba. Mondtam az ismerősömnek, hogy hozzon gyorsan valakit, már kint van a feje. Ezek után futva jött a doktornő, szülésznő, fogták a baba fejét, visszatartva hogy még ne szülessen meg, amíg gyors nem készülnek elő. Az ismerősöm ott állt mellettem, aki végig fogta a kezem, majd egy nyomásra megszületett a kislányom, aki egyből tudatta velem, hogy jól van. Gátmetszésre nem is volt idő, így gátvédelemmel tudtam szülni. Az ismerősöm kértem meg, hogy vágja el ő a köldökzsinórt. Sajnálom, hogy ezt nem apa tehette meg. A férjemet azután hívták be, hogy elvitték a kisbabám és közölték vele, hogy: GRATULÁLOK!                                                    

 

Örök fájdalom marad számomra ez a szülés, hiszen a szeretteimtől elzárva, egyedül egy vizsgálóban, páromat megfosztva a gyermekünk születése pillanatától kellett megszületnie a kislányomnak. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot....”

 

A második történetet N.Eszter hozta el nekünk, aki szintén a magány és kétségbeesés peremén lavírozott.

 

Ő azt szeretné bemutatni, hogy mi döbbentette rá arra, hogy szülésznő nélkül nem szabad nekivágni életünk legnagyobb eseményének.

 

“Két fiam van, mindkettőjüknél volt fogadott szülésznőm, de az elsőnek még nem úgy indultam neki. Röviden szeretném most leírni, hogy jutottam odáig, hogy mindenképp kell mellém egy ember, aki mellett biztonságban érezhetem magam a terhességem és a szülés alatt. 

 

Az első terhességem elején kórházba kerültem, nagyon sok dolgot tudnék írni, de egyet mindenképp ki kell emelni. Amikor 13 hetes terhesen felvittek a szülészeti osztályra, a folyosó végén álltak a szülésznők, ápolónők. Amikor a beteghordó fiatalember megkérdezte, hogy hova vigyen, az volt a válasz: vigye a szülőszobába, ebből úgyis szülés lesz. 

 

Kész, ott teljes sokkot kaptam, hisz 13 hetes terhes voltam, onnantól kezdve mást nem tudtam, mint sírni és a telefont szorongatva a férjem hívogatni. Bekötötték az infúziót és egyedül hagytak és semmit nem mondtak. Vártam, csak vártam és sírtam. Amikor már nagyon kellett pisilnem, ki kiabáltam, hogy valaki jöjjön segíteni. Mikor bejöttek, gyorsan kihasználtam az alkalmat s megkérdeztem, hogy meddig kell még várnom, hadd tudjak meg valamit. Egyáltalán hogy van a babám? 

 

Erre ezt a választ kaptam: "Nem mindegy az magának? Úgysem tud mit tenni, várjon türelemmel"

 

Hát felidézni is rossz! Egy kis idő elteltével végre valahára jött egy nagyon kedves orvos, aki megvizsgált és megnyugtatott, hogy minden rendben a babával, zárt a méhszáj, nyugodjak meg. Ezután levittek az osztályra, ahol találkoztam egy kedves ismerősömmel és könnyekkel küszködve elmeséltem neki a velem történteket. Ő mondta nekem, hogy van egy kedves szülésznő ismerőse, a lánya is nála szült, beszéljek vele. 

 

Nem is telt el sok idő, amikor egyszer csak egy kedves szülésznő bejött hozzám és leült az ágyamra. Leírni sem tudom, annyira jól esett, abban a lelkiállapotban, elveszetetten olyan volt a számomra, mint egy megváltó. Mondta, hogy a közös ismerősünk kérte meg, hogy jöjjön oda hozzám, mert szükségem van rá! Igaza volt, nagyon nagy szükségem volt rá.

 

Megnyugtatott és onnantól már tudtam, hogy van valaki mellettem, aki segít, aki minden elmond, amit tudnom kell. Lelkileg nagyon sokat jelentett ez nekem. Nem is szaporítom tovább a szót, pedig rengeteg történetem lenne. 

 

Nem értem, miért veszik el ezt a fajta biztonságot és segítséget a kismamáktól! Szükségünk van a fogadható szülésznőkre! Be kell biztosítani magunkat, nehogy véletlenül egy "Orsi" nevezetű szülésznőhöz kerüljünk. Nem szabadna hagyni, hogy egy gonoszkodó, keserű ember miatt a kismamák és a többi osztályon dolgozó szenvedjen! Nagyon sokszor volt szerencsém a "kedves" Orsihoz, aki miközben lógott belőlem a katéter, az infúzió, azt skandálta, hogy: kapkodja magát, erre nem érünk rá! A kismamák érdekeit is nézni kellene.”

 

A szülészettel kapcsolatos korábbi cikkeinket itt találjátok:

1.rész: Rémmesék a szombathelyi szülészetről - 1. rész
2.rész: "Azt mondta, a 25 hetes magzatom kuka" - Rémmesék a szombathelyi szülészetről 2.
3.rész: "Felkászálódtam a horrorfilmbe illő, undorító, koszos vizsgáló székre" - Rémmesék a szombathelyi szülészetről 3.
4.rész: Fordulat a szombathelyi szülészettel kapcsolatban - cikksorozatunk elindított valamit
5.rész: Rémmesék a szombathelyi szülészetről - Így látja a borzalmakat egy szülést kísérő asszony
6.rész: „Így jár az, akinek szülési terve van!" -  Rémmesék a szombathelyi szülészetről 6.
7.rész: "Úgy zokogtam, hogy alig tudtam abbahagyni" - Rémmesék a szombathelyi szülészetről 7.

 

 

comments powered by Disqus

Celldömölk mellett történt tragédia.

Az NB1 utolsó helyezettje fogadja az NB2 utolsó helyezettjét.

Azt mondjuk így már nehéz eldönteni, hogy a műsorszám, vagy a reakciója a döbbenetesebb.

Twitter megosztás Google+ megosztás