A verseny utáni második napon, vasárnap még köhögtem, és vörös por jött fel a torkomból
- kezdi Roland az igen érdekes élménybeszámolót.
Ez a vörös por egyszerűen mindenhová befért, minden ezzel volt tele.
Németh Rolanddal és Németh Gáborral még a verseny előtt készítettünk interjút, amikor nagy reményekkel vágtak neki az afrikai kalandnak. Azóta épségben hazaértek Jákra, és rengeteg emléket szereztek a veszélyes vállalkozás alatt.
Egy jáki testvérpár is rajthoz áll a pénteken induló Budapest - Bamako versenyen
Nagy Donát Egy 32 éves Nissan-t vezetnek végig Afrikában. Ez a Dakar szellemi örököse - tartják sokan a versenyzők közül. Hiszen a legendás verseny már évek óta elkerüli Afrikát, és valójában mindenhol ellenőrzött körülmények között hajtanak a gigadrága versenygépekkel. A Bamako viszont megmaradt Afrikában, hogy életben tartsa a szaharai versenyzés szellemiségét és élményét.
A kocsival komoly műszaki hiba nem volt, csupán a bal első ablakemelő adta meg magát, még Európában. Az autópályák fizetőkapuinál sokat kellett járatni az elektromos szerkezetet, aminek bovdenje 30 év után kirojtosodott, így többet nem tudták azt használni.
Egyébként "csak" a hűtéssel kínlódtak végig, pedig nem is a legmelegebb hónapban volt a verseny. Emiatt konkrétan fűtéssel kellett az út nagy részét teljesíteni Afrikában, hogy a motortól legalább ennyi hőt elvonjanak. Az indulás előtt egy plusz ventilátort is beépítettek, ezt is rendszeresen rá kellett kapcsolniuk.
A maguknál lévő vizes palackokat éjjelente a kocsi alá rakták, hogy lehűljenek: így legalább délig normális hőmérsékletű folyadékot tudtak inni. Onnantól már csak meleg víz jutott. De tudatosan figyeltek a mennyiségre, és főleg egymásra, hogy mindig igyanak elegendő vizet, még ha nem is voltak szomjasak. A melegben nagyon hamar kiszárad az ember.
Napi 5-6 liter vizet ittunk.
A két hétre elegendő ételt és főleg az ivóvizet nem lehetett végig magukkal cipelni, így azt út közben kellett megvásárolniuk, valamiféle “boltoknak” látszó kunyhókban. Az utolsó hagyományos üzlettel még Marokkóban találkoztak. A vízmennyiségnek egyébként mindenhol fölé számoltak, hogy folyamatosan legyen víztartalék.
Az étellel szintén nem az volt a gond, hogy nem volt mit ennünk. Egyszerűen nem volt időnk nap közben enni, mindig menni és rohanni kellett. Csak este tudtunk normálisabban étkezni. 5-6 kilót lefogytunk fejenként.
- mondta Gábor egy olyan ingben ülve, ami már régóta nem ment fel rá korábban.
Az autót ők nagyon jól felkészítették, de több versenyzőtárs kocsija beadta a kulcsot. A mezőny sem számított rá, hogy ennyire problémamentesen fognak menni a fiúk. Pedig sok komolyabb terepjáró már Európából sem jutott ki.
A többieknek volt részük balesetben is, akadt, aki fel is borult - ő később első szélvédő nélkül versenyzett tovább, és úgy ért be a célba.
A Nissant viszont nemigen kellett szerelni sem. Pedig simán ráhajtottak olyan terepre, ahová a nagyobb off-road kocsik szoktak csak.
Az autó ésszerű keretein belül… na jó, azon kívül is bementünk durva helyekre.
- mesélte Roland.
Egyetlen egyszer akadtak el a homokban, de éppen a szervezők előtt néhány méterrel. Ott nem is akartak kínlódni, megkértek valakit, hogy húzzák ki őket.
A társak
A Bamakóról azt mondják, hogy itt vagy nagyon jó barátságok születnek, vagy igazi ellenségek lesztek. A verseny közben kiderül, hogy valaki feláldozza-e az idejét, vagy a biztonságát azért, hogy a másiknak segítsen.
Mi például az észt csapatokkal jöttünk ki legjobban. Volt olyan, amikor a korom sötétben csak rájuk számíthattunk. A hazafelé úton is velük jöttünk már repülőgéppel.
Roland nagyon alaposan felkészült a navigációból, és mennyire jó, hogy ezt tette. Amikor átértek Európából Marokkóba, hajnali 4 órakor, mindenki azt tapasztalta, hogy se telefon, se más kütyü nem működik. Ekkor vette elő Roland és Gábor a műholdas navigációt, amit jó előre alaposan beállítottak.
Azt se tudták hová megyünk, de a teljes mezőny utánunk jött.
- mesélte Gábor.
Az első tevét látva még gyorsan fotózni akartak a fiúk, aztán hamar megszokták a helyi állatokat. Állítólag egészen különleges érzés a messzi horizonton a tevekaravánok körvonalát nézni. Észak-Afrikában egyébként a kősivatag a jellemző, ez még nem az az igazi homokdűnés vidék. A marokkói városok nagyon szépek, és elég civilizáltak még európai szemmel is.
A biztonság
Marokkóba érve még azt gondolták, ez egy nagyon durva hely. Pedig ott többnyire csak a katonáknál volt méteres Kalasnyikov. Aztán ahogy haladtak egyre délebbre, rájöttek: Marokkó egy nagyon biztonságos hely.
Mauritániába egy pufferzónán keresztül kellett átmenni, normális út nélkül, ráadásul tele van felrobbant, kibelezett kocsikkal, kamionokkal ez a "senki földje". Egy igazi apokalipszis életérzés volt, főleg azért, mert ott emberek is voltak, minden törvénytől távol.
Az országba beérve aztán minden előre kijelölt szálláshelyen fegyveres őrök vigyáztak rájuk. A védelemre egyébként folyamatosan szükség lett volna, mert Afrikában egyszerűen mindig van körülötted valaki.
Atrocitások
Voltak, akik félbehagyták a ralit a különböző nehézségek miatt. A srácok hallottak olyanról, akit kiraboltak, vagy egyszerűen pár férfi körbevette az autót, és nem akarták elengedni őket. Útleveleket is elvettek, mobiltelefonokat is magukévá tettek a helyiek.
Akadt, akinek az autóját minden előzmény nélkül megrongálták, betörték a szélvédőt, ilyesmi. A jáki versenyzőket szerencsére elkerülte mindez.
Szenegálban például simán felugrálnak a helyiek az autókra. Először megijedtünk, de aztán láttuk, hogy ők csak utazni szeretnének. Így aztán integettünk nekik, hogy ugorjanak le, amit meg is tettek. Ott ez a normális.
A korrupció
Folyamatosan kellett adni az apróbb pénzeket mindenhol. Ha megállított egy fegyveres, hogy itt csak 20 euró ellenében enged át, akkor bizony adni kellett neki pénzt.
Az elején még megkérdeztük, hogy ez micsoda, de később rájöttünk, felesleges vitázni. Itt nincs rendőrség, aki ezeket a dolgokat ellenőrizné. Ha ott egy sorompó, és ennyi az ára, hogy felnyissák, akkor annyit kell adni. Ezen túl kell lépni.
A határokon is természetesen adni kellett valamit az ott posztolóknak, igaz, ez sokszor nem pénz volt, hanem valamilyen szuvenír, apróbb ajándék, toll, nyakba-akasztó.
Nem voltak telhetetlenek egy autóval szemben. Azaz nem kértek 100 eurót, többnyire csak 5 és 10 eurót “szedtek”, de azt mindenkitől.
- mesélte Roland.
Vissza pedig sehol sem adtak, “no change”, hangzott a szájukból, hiába tudtuk, hogy van nála még pénz.
Volt olyan hídpénz, amit egy nagyon lerobbant kishídnál szedett egy pasas. A kért 10 eurót összeszedegették apróbb fém érmékkel, ám azt visszadobta a hídőr, mert neki a papír 10 eurós kellett. A pénzek felváltását a benzinkutakon lehetett valahogy intézni, ott ha nagyobb címlettel fizettek, adtak vissza kisebbet.
Adományok
Roland és Gábor rengeteg mézet, tollat, füzeteket vitt magával. Az adományozás egyébként egy központi alapelv a verseny szervezői részéről. Az első adományokat Szenegálban osztotta szét a jáki csapat. Rengeteg mélyszegénységben élő gyereket láttak, és amikor egy rendezettebb (de szintén szegény) környékre értek, ott megálltak, és elkezdték elosztogatni az ajándékokat.
Megálltunk egy kunyhó előtt, láttuk, hogy szegény, de rendesen felöltözött, igényes emberek laknak ott, szóval náluk kiosztottunk sok fogkrémet, füzetet.
Bár út közben is adtak ezt-azt, de az első hivatalos adománygyűjtő pontra tartogatták az értékek legjavát. Ez Szenegálban volt, ahol a helyiek annak ellenére próbáltak a kedvükben járni, hogy tényleg semmijük sincs.
Ők nagyon készültek, hogy megyünk. Egy kisebb ünnepélyt is rendeztek énekkel és tánccal, kiépítettek nekünk parkolót, és WC-t is a semmi közepén.
- mesélte Gábor.
Legszívesebben minden ajándékot otthagytak volna a falusiaknak, de menniük kellett tovább, Új-Guineába.
Ez az ország nagyon félelmetes volt, hiszen a helyi polgárháború miatt igyekeztek elkerülni a szervezők, hogy bárki illetéktelen rátaláljon a táborra. Emiatt minden versenyző kapott egy koordinátát, ahol azonban nem a tábor volt, csupán egy ember. Ő ellenőrizte, hogy versenyzőről van szó, majd amikor megbizonyosodott erről, akkor elmondta vagy táblán megmutatta, merre menjenek tovább. És így haladtak pontról pontra, mielőtt a valódi táborhoz értek.
A jáki csapat is vesztegelhet a véres kormányellenes tüntetések miatt elakadt Budapest - Bamako ralin
Nagy Donát A guineai kormány nem tudja garantálni a versenyzők biztonságát, ezer katonát küldenek a védelmükre. A 24.hu információi szerint a guineai kormány hétfőn este jelezte a Budapest-Bamako szervezőinek, hogy a rali az előzetes megállapodás ellenére nem haladhat át az ország második legnagyobb településén, Labén.
A harcok miatt innen indult egy alternatív útvonal, ami talán a legveszélyesebb szakasz volt, hiszen a szervezők sem ismerték kellően. Kemény terep következett, a jáki versenyzőknek is kezdett elegük lenni, mert kilátástalannak érezték a több száz kilométeres, látszólag cél nélküli utazást. De legalább az út végén találtak egy patakot, amiben végre meg tudtak fürdeni.
Később aztán összeverődött több versenyző, és próbálták kitalálni, mi legyen, hiszen kezdett besötétedni.
Így az első faluban megpróbáltak éjszakára menedéket keresni.
Megkérdeztük, van-e szállás vagy hotel. Volt, de ez valójában egy börtönt takart. Egy nagyobb házat kell elképzelni, kék színű, csak kívülről zárható ajtóval. Bokáig érő volt a sár, víz csak alig elérhető, így inkább tovább indultunk. Úgy 70 kilométerre találtunk egy újabb hotel-szerűséget. Egy srác kinyitotta a 3 méter magas falba vájt kaput, amikor kiderült, hogy már nincs senki, aki be tudna engedni minket az épületbe.
- mesélte Gábor.
Az őr szerencsére megengedte a versenyzőknek, hogy a kerítésen belül maradjanak, így kvázi biztonságban aludhattak.
Sierra Leonébe érve viszont mintha elvágták volna az eddigi Afrikát. Itt a katonák az út szélén tisztelegtek, az emberek pedig integettek a versenyzőknek.
Az első nagyobb településen megálltunk, hogy odaadjuk a maradék adományt. Előkerült két katona, akik onnantól vigyáztak az autóra és ránk. Bár nem gondoltuk, hogy itt veszélyben lennénk, azért a rendet jó, hogy fenntartották. Hamar rengetegen lettek körülöttünk.
Gábor mondta az egyik tisztnek, hogy szeretne venni egy telefonkártyát. Így ő elkísérte a boltig, amíg társa vigyázott Rolandra és az autóra
Hosszú idő után itt találtunk először rendes, hűtött kólát. Imádtuk!
De mi lett az autóval?
A célvonalon átérve rögtön megrohamozták a versenyzőket a helyiek azzal a céllal, hogy megvegyék az autókat.
Olyan szintű káosz volt, hogy Gáborral inkább úgy döntöttünk, inkább keresünk egy szállást, és másnap adjuk el az autót.
- mondta Roland
A hotelben már jól esett a pihenés, és a szállás is inkább egy lakóparkhoz hasonlított, körülöttük medencékkel, játszótérrel, és számos állattal, akik a reggeliből is kunyeráltak. Itt végre nagyon alaposan kimosták magukat a porból, a ruháikat is rendbe tudták tenni.
Másnap a hotel előtt kezdték el a fiúk árulni az autót. Rengetegen gyűltek köréjük, akik önmaguktól egymásra licitáltak. A saját maguknak kitűzött árat gyorsan túlszárnyalta az ajánlott pénz, így végül egy magyarországi árnál jóval többért tudtak túladni az autón.
Fotó + videó: Ezzel a kocsival vág neki a Bamakonak a jáki testvérpár
Nagy Donát 32 éves, úgy 80 lóerő, mind a négy kereket hajtja, és piros. Németh Gábor és Németh Roland autós kalandjával bővebben ebben a cikkben foglalkoztunk. Nagy Donát Egy 32 éves Nissan-t vezetnek végig Afrikában. Ez a Dakar szellemi örököse - tartják sokan a versenyzők közül.
Ha valaki akar egy autót, mert dolgozni jár, öltönyt hord, tanult, akkor sem tud máshogyan vásárolni. Ez lehet az oka annak, hogy viszonylag drágán is megveszik a kocsikat. Az adásvételi pedig egy sima A4-es papír volt azzal a szöveggel: I, Gábor sold this car, Nissan Sunny.
Roland és Gábor két napot pihent Sierra Leonéban, és bár rengeteg látnivaló van a környéken (többek között egy gyémántbánya), egyszerűen annyira ki voltak merülve, hogy inkább sétáltak a parton, ettek egy pizzát, és próbálták megemészteni az átélt élményeket.
Kérdésemre, hogy legközelebb is indulnak-e a Bamakón, annyit mondtak, hogy ha nem is a következő alkalommal, de még visszatérnének, mivel szeretnék újra átélni a kontinens csodáit.
Szólj hozzá!
A csapatépítőkért van, aki rajong, ám többen akadnak, akik a szemüket forgatva értesülnek a következő alkalomról. Miért van ez így? Azért, mert a csapatépítésről mindenkinek mások az élményei, és igen, akad olyan, hogy nem éppen kellemesek.
Négy évig terjedő szabadságvesztés lehet a büntetése.
650 ezer forintos egyszeri kifizetésben is megegyeztek a gyár és a szakszervezet képviselői.
A északnyugatira forduló szelet a front mentén erős, viharos széllökések kísérik.
Mind a 12 városi körzetben lesz indulója a Konzervatívok Egy Jobb Városért Egyesületnek. Balassa Péter a polgármesterjelöltjük.
Az előrejelzés szerint hétfőn késő délutántól előbb az északnyugati, majd az esti, késő esti órákban az északi megyékben is kialakulhatnak helyenként zivatarok.
Nemrég újabb baleset történt a komáromi akkumulátorgyárban, nyolc ember került mérgezéssel kórházba.
A jelenleg is új lemezén dolgozó, szombathelyi kötődésű Elefánt zenekar megnyitotta a szezont, április 20-án a Végállomás Klubban folytatják újabb vidéki körútjukat.
Hende Csaba irodájánál jártak az aktivisták.
„Nem élek bántalmazó kapcsolatban!” – írta a polgármester felesége.
A jogsértő cselekmények elkövetését szeretnék megakadályozni.
Helyreigazítás.
Míg ha csak a közeli boltba szeretnénk elkerekezni, azt kis túlzással szinte bármilyen hétköznapi ruházatban megtehetjük, addig hosszabb bringatúrákra érdemes már egy kicsit nagyobb figyelmet szentelni a felkészülésnek. Ebbe beletartozik az is, hogy célszerű a megfelelő öltözékben felpattanni a drótszamárra.
A hidegre hajlamos helyeken visszatérhet a gyenge hajnali fagy.
A főpolgármester-jelölt szerint Karácsony megint a párt politikának akar megfelelni, nem pedig a budapestieknek.
Vannak olyan emberek, akik szerint a kutya minimum egy németjuhász méreténél kezdődik, a kistestű egyedeket pedig “haszontalan ölebnek” tartják. És van az emberek másik csoportja, aki szerint az apró termetű kutyusok nagyon cukik és ölelnivalóak.
Ilyen még nem volt! Gyűlölet-cunami árad a városi útfelújításokra.